– Ma nem, drágám – suttogta az egyedülálló anya egy cipőbolt kirakata előtt… miközben közvetlenül mögöttük egy milliomos állt!
– Hoy ne, szerelmem.
Lucía Morales szinte a lánya fülébe ejtette ezeket a szavakat, az Almacenes Estrella hatalmas karácsonyfája alatt. 1984 decembere volt, és kint Mexikóváros hidege arra késztette a járókelőket, hogy zsebre dugott kézzel sétáljanak.
Az üveg mögött néhány piros lakkbőr cipő állt, szatén masnikkal és apró, csillag alakú csatokkal.
Ximena nem tiltakozott. Hatéves volt, és túl korán megtanulta, hogy felismerje anyja hallgatását, amikor az árakra néz.
Elővett egy ceruzát, és azzal a buszjegye hátuljára rajzolta a cipőket.
– Nem aggódsz, mama. Csak emlékezni akarok.
Néhány lépéssel később Andrés Robles megállt.
Mézszínű kabátot viselt, és egy ajándékdobozt szorongatott, amit minden lelkesedés nélkül vásárolt. De amikor meglátta a kislányt egy kis papírdarab fölé görnyedve, elfelejtette, hová megy.
Órákkal korábban Lucía Don Benjamín pékségében kezdte a napját. Reggel ötre már a zsemléket rendezgette, a süteményeket mázazta és leszedte az asztalokat.
Huszonnyolc éves volt. A fizetése alig fedezte a lakbért, az iskolát és az étkezést. Egy héttel korábban már kifizette Ximena kabátját.
A lány apja elment, amikor a lány kétéves volt. Először ígéretek érkeztek északról, aztán semmi hír. Lucía véglegesítette a válását, és megtanulta újjáépíteni az életét anélkül, hogy bárki visszatérésére várna.
Ximena ruhákat rajzolt kenyérzsákokra, újságokra és nyugtákra. Egyszer az ágya melletti falat egy hatalmas szoknyás hercegnővel díszítette.
Lucíának le kellett takarnia a rajzot, mielőtt megérkezett a lakástulajdonos. Megtartotta viszont a polc mögött felejtett kis masnit.
Néha hatalmas zsebekkel ellátott kabátok vázlataira bukkantam.
– Hogy beférjenek a kezeid, amikor korán elmész – magyarázta Ximena.
Máskor Consuelo ujjatlan ruhát kapott, mert az idős asszony nehezen tudta felemelni a karját. A lány olyan igényeket figyelt meg, amelyeket a felnőttek megszokásból elrejtettek.
Lucía fogta az iskolából megmaradt kis ceruzáit, és kisimította a használt kenyereszacskókat, hogy folytathassa a rajzolást. Fogalma sem volt, hogyan fogja valaha is kifizetni az óráit. Ennek ellenére soha nem kérte tőle, hogy hagyja abba a képzelgést.
Minden decemberben meglátogatták a belvárosi kirakatokat és az Almacenes Estrella fáját. Vétlenül mentek be. Ximena azt mondta, hogy a díszek azoknak is szólnak, akik csak ránézhetnek.
Azon a reggelen Andrés majdnem nekiütközött az ajtónak.
Hátralépett, hogy elengedje őket. Ximena felhúzta a kabátja szélét és pukedlizett.
Andrés olyan örömmel nevetett, ami furcsának tűnt számára.
Felesége négy évvel korábbi halála óta szinte mindennek megvolt a maga beosztása: megbeszéléseknek, építkezéseknek, olyan étkezéseknek, amelyekhez alig nyúlt. Harmincnyolc évesen egy virágzó építőipari céget vezetett, és visszatért egy olyan lakásba, ahol senki sem kapcsolta be a rádiót szórakozásból.
Ajándékot keresett az anyja születésnapjára. Doña Beatriz akkor töltötte be a hatvanhatot. Minden decemberben ékszereket vagy porcelánokat kapott, hálát adott, és elrakta őket.
Épp most vett egy fecske alakú ezüst brosst.
Most egy cipőrajzot nézett, amiket egy kislány rendkívülinek talált.
Lassan közeledett.
– Azt hiszem, már üdvözöltük egymást az ajtóban. Andrés vagyok.
Lucia meglepetten fordult meg.
-Lucía. És ez a Ximena.
A lány megmutatta neki a jegyet.
Andrés lehajolt, hogy ránézzen.
– Még a csillagot is észrevetted.
–Ez a legfontosabb. Ha nem rajzolom le, akkor úgy fognak kinézni, mintha más emberek lennének.
Komolyan bólintott. Aztán felállt, és Luciával beszélt anélkül, hogy felhívta volna az eladónőt.
– Szeretném odaadni őket neked. De csak akkor, ha beleegyezel.
Lucía késztetést érzett, hogy visszautasítsa. Megtanulta, hogy ne bízzon a feltételekhez kötött szívességekben.
Andrés várt.
Nem nézett a kopott kabátjára, és nem vette elő a pénztárcáját, hogy helyette döntsön.
„Holnap van anyám születésnapja” – tette hozzá. „Sosem tudom, mit vegyek neki. A lánya viszont pontosan tudja, mit szeretne.”
Lucía Ximenára nézett. A lány visszafojtott lélegzettel várta a lányt.
– Pékségben dolgozom – mondta végül. – Ha viszel egy mézes-diós süteményt anyádnak, én viszem a cipőket.
Andrés elmosolyodott.
– Szerintem ő fog győzni.
Amikor felpróbálták a párost, Ximena három lépést tett a márványpadlón. Aztán mozdulatlanul állt, és a lábát bámulta.
Nem sikított, és nem ugrott fel. A mellkasára tette a kezét.
Lucia élete végéig megőrizte ezt az arckifejezést.
Azon az éjszakán Ximena az ablak mellé helyezte a cipőket, hogy az utcai lámpa megvilágítsa a masnikat.
Lucía hajnal előtt kelt. Don Benjamín megengedte neki, hogy használja a sütőt, és Lucía a nagymamája receptje szerint sütötte meg a süteményt: méz, dió, tejszín és olyan türelem, amit ritkán tudott bármire is szentelni.
Andrés megérkezett érte, és várta a sorát az ápolók, a sofőrök és a szomszédok között.
– Túl szép ahhoz, hogy felvágjam – mondta, miközben kinyitotta a dobozt.
– Ezt mondják mind. Soha nem hagyják abba a mondogatását.
Nevetett. Mielőtt elment, megkérdezte, láthatná-e még újra.
– Nincs ajándék – tisztázta Lucía.
– Nincsenek ajándékok.
Doña Beatriz megköszönte neki, és eltette az ezüstfecskét. A torta azonban arra késztette, hogy kérjen még egy szeletet.
— Honnan jött ez?
– Egy barátom csinálta.
Az anyja felnézett. Túl jól ismerte Andrést ahhoz, hogy ne vegye észre a mosolyát.
