A következő szerdán sétálni mentek az Alameda mentén. Ximena kölcsönkért korcsolyákat, és Andrés a délután jó részét azzal töltötte, hogy fogta, amíg tanult.
Amikor a lány ülő helyzetbe esett, a férfi leguggolt mellé.
– Folytassuk, vagy pihenjünk?
– Folytatjuk. De lassan.
Lucía egy padról figyelte őket, három csésze forró csokoládéval a kezében.
Régóta először nem számolgattam, mennyi idő van még hátra a nap végéig.
Búcsúzáskor Ximena bejelentette, hogy egy nap cipőket és ruhákat fog varrni a lányoknak, akik a kirakatokat bámulják.
Andrés nem nevetett.
– Akkor sokat kell majd rajzolnod.
Lucia engedélyével a következő héten jegyzetfüzetet és színes ceruzákat hozott neki.
A lány talált egy tanárnőt lent. Doña Consuelo, egy nyugdíjas varrónő, egy fekete varrógépet tartott, aranybetűkkel. Fájó kezei már nem engedelmeskedtek úgy, mint régen, de a szeme még mindig kiszúrta a ferde varrást messziről.
– Először egy gombot – mondta neki. – Aztán majd a ruhákról beszélünk.
Ximena elfogadta az ajánlatot.
Mivel Lucíának nem volt otthon telefonja, Andrés elkezdte a leveleit a pékségben hagyni. A megrendelőlapon szereplő íveken válaszolt. Don Benjamín pedig sokat panaszkodó futárrá vált, aki elfelejtette beszedni a borítékok díját.
Egy levélben vacsorára és táncra hívtak.
Lucia ránézett két régi ruhájára, és az újságot az ágyon hagyta.
Ximena lerohant a földszintre, hogy segítséget kérjen Consuelótól.
A varrónő elővett egy zöld ruhát a szekrényből, amit sok évvel korábban viselt. Átalakításra szorult, de az anyaga még mindig elegánsan esett.
– Megtaníthatlak segíteni – mondta a lánynak. – A nagy ollót és a vasalót felnőtteknek kell használniuk.
Három délutánon át Consuelo jelölgetett, Lucía varrt, Ximena pedig befűzte a fonalat, elrendezte a gombokat, és egy kis piros masnit készített a derekára.
– Most már illik a cipőmhöz – jelentette be. – Ez egy családi ruha.
Andrésnek elakadt a szava, amikor Lucía kiment az épületből.
Az étteremben többet beszélgettek, mint ettek. Felidézte, hogy felesége halálát követő éveket milyen munkával töltötték ki. Lucía azokról az estékről beszélt, amikor félt megbetegedni, és magára hagyni a lányát.
Nem próbálták megjavítani egymást.
Amikor elkezdődött a zene, Andrés kezet nyújtott neki.
Lucía emlékezett rá, hogy tud táncolni.
Amikor Andrés hazaért, kinyitott egy fiókot, amiben a felesége fényképeit tartotta. Évekig úgy érezte, hogy minden új öröm egyet jelentene a lány elhagyásával.
Azon az estén talált egy képet, amelyen ketten étkeznek a konyhában, közöttük egy égett fazékkal. Emlékezett a katasztrófát követő nevetésre, és meglepődve mosolygott.
Nem azért tartotta meg a fényképet, hogy elrejtse. Feltette egy polcra.
A következő szerdán elmondta Lucíának, akit nem zavart egy halott nő jelenléte a történetben.
„Nem kell kitörölnöd az életed ahhoz, hogy megismerd a miénket” – mondta.
Ezután séták, beszélgetések és délutánok következtek, melyeket asztal körül töltöttek házi feladattal. Andrés találkozott Consuelóval, és megtudta, hogy Ximena nem fogadott el homályos dicséreteket a rajzaiért.
„De a gallér vagy a szoknya tetszik?” – kérdezte.
Az iskolai betlehemes játékban Lucía és Consuelo között ült, behajlítva a térdét, hogy elférjen egy apró széken. Átszervezte az egyik megbeszélést, hogy ott lehessen.
Ximena megtalálta a közönség soraiban, és integetett, pedig a karakterének nem lett volna szabad.
Visszafelé menet elaludt a taxiban, a karjára dőlve.
– Apa… – mormolta.
Lucía hallotta. Andrés is ezt tette.
Senki sem javított ki egy alvó lányt.
Azon az éjszakán ébren maradt, izgatottan és félve attól a fontosságtól, amelyet a jelenléte abban a házban szerzett.
Doña Beatriz is kérdezősködni kezdett. Hallott a pékségről, a szerény lakásról és a lányáról, aki egyre több időt töltött el fia idejével.
Meghívta Luciát kávéra.
Sötét bútorok, portrék és asztali evőeszközök között fogadták, amelyeket senki sem látszott szívesen használni.
– Kitűnő volt a tortád – kezdte.
Lucía megköszönte a bókot.
Beatriz letette a csészét.
– Andrés nagylelkű. Amióta megözvegyült, keres valamit, ami visszaadja a reményt. De meg kell értened, hogy egy ilyen kapcsolatnak megvannak a maga nehézségei.
Lúcia hallgatott.
– A fiam üzletembereket, tisztviselőket fogad. Te egy pékségben dolgozol. És ott van persze a lány is.
– A lány neve Ximena.
Beatriz kinyitott egy mappát, és kivett belőle egy csekket.
–Ez egy másik városban is elkezdődhetne. Nagyobb szenvedést kerülnénk el.
Lucía elolvasta az összeget. A lakbérre gondolt, a hónapok óta kínzó fogfájására, és arra, hogy hányszor mondta, hogy „ma nem”.
Aztán széttépte a papírt, és a darabokat a csésze mellé tette.
– Nem fogom neki eladni azt a lelki békét, hogy azt hiheti, igaza van velem kapcsolatban.
Felkelt.
– És soha többé ne beszélj úgy a lányomról, mintha kellemetlenség lenne.
Kiegyenesedett, és kiegyenesedett. Az utcán meg kellett állnia, hogy levegőhöz jusson.
Nem félt attól, hogy elveszíti a pénzt. Attól félt, hogy Andrés egy nap az anyja szemével néz rá.
Amikor délután megérkezett a pékségbe, Lucia az ajtóban üdvözölte.
– Időre van szükségem.
Látta, hogy sírt.
-Mi történt?
Elmondta neki. Nem akarta eltakarni a történettől, és nem akarta hagyni, hogy azt higgye, ok nélkül felhagyott a szeretetével.
„Nem akarom, hogy Ximena újra megtudja, hogy valaki csak úgy eltűnhet egyik napról a másikra” – mondta. „Ha ez így folytatódik, biztosnak kell lennünk a dologban.”
