– Elment – nevetett az úrnő; aztán az orvos azt mondta a maffiafőnöknek: – A felesége…
– Igen, Santiago. Komolyan azt hitted, hogy megvárlak?
Miranda kuncogott, és belekarolt. Santiago Alcázar a kórház folyosóját bámulta, bosszúsan, hogy a felesége felszólította, hogy tűnjön el.
Azon a reggelen Renata üzenetet küldött neki: „Kérlek, gyere. Gyere egyedül.”
Elhozta a szeretőjét.
Aztán egy orvos kijött az osztályról, és a nevét szólította.
– A feleségét ma reggel kiengedték. Felhatalmazott minket, hogy tájékoztassuk Önt a gyermekeiről. Az ikrek még mindig itt vannak.
Santiago abbahagyta a telefon keresését.
– A gyerekeim?
– Egy gyerek, egy gyerek.
Miranda megszorította a karját. Ezúttal elhúzódott.
Egy baba sírt az ajtó túloldalán. Santiago, aki hozzászokott a szállítmányozási cég vezetéséhez és az azonnali válaszok fogadásához, képtelen volt kérdést feltenni.
Renata terhes volt. Két gyermeket szült. És a férfi épp akkor érkezett meg azzal a nővel, aki megalázta, mielőtt elment otthonról.
A doktori címe
Santiago Miró Miranda.
– Honnan tudtad, hogy már elment?
Pislogott
– Úgy gondoltam
De még mindig nem kérdezősködtek Renata felől.
Párás szeptemberi reggel volt Veracruzban. Majdnem hét hónap telt el a szakítás óta, hónapokig Santiago felesége hallgatását a büszkeség küzdelmének hitte.
Miranda, aki évek óta a család barátja volt, folyton azt mondogatta neki, hogy Renata előbb-utóbb visszajön, ha megunja a munkát.
Jobban szerette volna hallgatni rá.
– Várj meg lent – mondta neki.
– Jobb lenne először felhívni az ügyvédet.
Santiago addig bámulta, amíg a lány el nem némult.
Aztán követte az orvost.
A gyerekek koraszülöttek voltak, és továbbra is gondozásra szorultak. Renata napokat töltött azzal, hogy ki-be járkált az egységből, megtanulva a beosztásokat, a kérdéseket és az apró jeleket, amelyek teljesen újak voltak Santiago számára.
Ő a gael.
Emlékezett egy délutánra, amikor Renata kimondta ezt a nevet, miközben az egyik ingét foltozta. Megkérdezte tőle, miért gondol a gyerekekre, amikor még annyi dolguk van.
A lányát Soledadnak hívták, mint Santiago anyját.
Egy szék támlájára kellett támaszkodnia.
Renata még akkor is emlékezett az anyjára, amikor a férfi már nem gondolt rá.
Egy nővér elmagyarázta, hogyan közelítse meg. Soledad átölelte az ujját, aki mozdulatlan maradt, meglepődve azon az apró erőn.
A szék mellett egy megjavított fogantyújú szövettáska hevert. Belül egy jegyzetfüzet kandikált ki: étkezési idők, súlyok, időpontok és buszszámok.
Santiago felismerte felesége kézírását.
Az egyik oldalra felírt egy kérdést, majd áthúzta: „El tudják-e őket választani, amikor elmennek?”
Santiago a mellette lévő bölcsőkre nézett. Nem tudta, hányszor félt Renata, és azt sem, hogy ki ült mellette, miközben a válaszra várt.
Talált egy ügyetlen rajzot is a két gyerekről, amelyen egy ablakra mutató nyíl látható. Alatta ez állt: „Reggeli fény”.
Emlékezett a házában lévő üres szobákra, a redőnyökre, amiket valaki más nyitott és húzott neki. Most először tűnődött el, vajon Renata életének hány részletét felejtette el jóval a távozása előtt.
A nővér átnyújtott neki egy borítékot.
„Személyesen akartam elmondani. Az utolsó beszélgetésünk után nem találtam rá módot. Túl sokáig vártam, és tudom, hogy beszélnünk kell róla. De előbb találkoznod kell velük. Mielőtt elhagynák a kórházat, mondd meg, hogy akarsz-e az apjuk lenni. Mondd meg te.”
Lent egy panzió címe és telefonszáma szerepelt.
Santiago többször is elolvasta az utolsó mondatot.
Tárcsázott. Senki sem vette fel.
Miranda ezt írta neki: „Az autó készen áll. Kész vagy?”
Eltette a telefont.
A panzióban Doña Elvira megmutatta neki a szobát, miután megnézte az üzenetet, amelyben Renata arra kérte, hogy várjon ott, ha nem tudnak találkozni.
Két használt kiságy állt az ablak mellett, apró ruhák száradtak, az asztalon pedig egy varrógép. A kiságyak közötti hely lehetővé tette, hogy az ember kiszálljon az ágyból anélkül, hogy bármilyen bútort el kellett volna helyezni.
Renata mindent lemérte.
Santiago egy aláhúzott árakkal ellátott nyugtát nézett. Előző este többet költött vacsorára.
„Kiment egy találkozóra az ügyvédeivel” – mondta a tulajdonos.
Megfordult.
– Nem foglaltam időpontot.
Doña Elvira elővett egy névjegykártyát. Rajta annak az irodának a neve állt, amelyik a családja ügyeit intézte.
„Hozza magával a kiskorúak azonosító okmányait és dokumentumait. Alcázar úr kérésére. Bizalmas ügy.”
Majdnem 4 óra volt.
Renata 11 óta várt ott.
Santiago váratlanul érkezett az irodába. Egy szoba végében találta, a csuklóján még mindig a kórházi karkötővel.
Az asztalon egy lakás fényképei és egy sárga fülecskékkel borított megállapodás hevertek.
Renata látta, hogy bejön, áttette a táskáját a mellette lévő székre, és elvette.
Állva maradt.
– Magyarázd el nekem, hogy mi ez.
A felesége kinyitotta a dokumentumot.
–A gyerekek a házadban laknának. Pénzt kapnék, és a családod által jóváhagyott beosztás szerint látogatnám őket.
Az ügyvéd megpróbált közbelépni.
– Ez csak egy javaslat.
– Órák óta mondogatom, hogy nem fogadom el – felelte Renata. – Te viszont azt állítod, hogy a visszautasítás csak bonyolítaná a dolgokat.
Santiago az aláírás melletti összegre nézett.
– Ki engedélyezte ezt?
A cipősarkak kopogtak mögötte.
Miranda megállt az ajtóban.
Renata rövid időre lehunyta a szemét.
– Őt is idehoztad.
– Nem tudtam, hogy jössz.
– Ma csak egy dolgot kértem tőled.
