– Rosszul tettem, hogy ilyen sokáig vártam – mondta. – Féltem tőled, tőle, féltem, hogy az egész egy újabb beszélgetéssel végződik, ahol én leszek az, aki túlreagál. De hamarabb rá kellett volna jönnöd.

Santiago kinagyította a képet.

Néhány másodpercig meg akarta kérdezni tőle, hogyan zárhatta ki. Aztán eszébe jutottak az összes hívás, amit nem bonyolított le, meggyőződve arról, hogy a nőnek először őt kell megkeresnie.

– Azt akarom, hogy beszélni tudjunk róluk – felelte. – Még akkor is, ha mérgesek vagyunk.

Renata bólintott. Létrehoztak egy közös naptárat a találkozóknak, és ott tárolták a mindkettőjüknek szükséges jelentéseket.

Később elmondta neki, hogy egy ellenőrzés során fedezte fel az ikreket, ahol csak egyetlen szívverést várt. Santiago megkérte, hogy ismételje meg ezt a részt. Figyelt, nézte a fényképet, próbált megtudni egy történetet, amit nem tudott megváltoztatni.

Amikor nem tudta, mit mondjon, bevallotta, hogy nem tudja.

Miután elhagyta a kórházat, Renata a nővére, Lucero közelében választott egy lakást. Egy általa kiválasztott ügyvéddel intézték a költségeket és a gondozást.

Santiago neve nem szerepelt a lakásszerződésen. Látogatásait a hűtőszekrény mellett rögzítették.

Mindegyiket teljesítette.

Egyik délután Renatát a székben aludva találta, míg Soledad a karjaiban pihent. Csak akkor ébresztette fel, amikor kérdeznie kellett tőle valamit.

Azonnal a kiságyak felé nézett.

– Nem hallottam őket.

—Jól voltak.

Renata ismét hátradőlt. Az az egy óra alvás megváltoztatta az arcát.

Santiago megértette, hogy vannak dolgok, amiket soha nem kaphat vissza: a születése, a nevek, amiket választott, az első éjszakák. Ott lehet a következőn is.

Renata fokozatosan újra elkezdte a varrással kapcsolatos megbízásait. A férfi a gyerekekkel maradt, amíg Renata ruhákat próbált, és megtanulta felhívni Lucerót, ha segítségre volt szüksége, ahelyett, hogy megvárta volna, amíg a felesége mindent félretesz.

Az első nagyobb rendelés egy menyasszonyi ruha volt. Az ügyfél csak szombaton tudott érkezni, és Renata majdnem visszautasította, mert ütközött Soledad időpontjával.

– El tudom vinni – mondta Santiago.

Elkezdte sorolni, mire van szüksége. A férfi kinyitotta a táskát, és megmutatta neki, amit már előkészített. Elfelejtett egy dokumentumot, de tudta, hol találja.

Renata elkísérte őket a lifthez.

Egész délelőtt dolgozott. Amikor végzett, üzeneteket talált a találkozóról és egy fényképet a gyerekekről, amint Lucero mellett alszanak. Senki sem kérte, hogy jöjjön vissza korábban.

A vásárló a tükörben nézte a ruháját, és sírni kezdett.

– Pontosan ezt akartam.

Renata leült a géphez, amikor egyedül volt. Hónapokig attól félt, hogy a segítség elfogadása azt jelenti, hogy elveszíti az irányítást az élete felett. Azon a szombaton tudott dolgozni, aggódni a lányáért, és bízni abban, hogy valaki betartja a szavát.

Azon az estén felhívta Santiagót, hogy megkérdezze, hogy ment. A találkozóról, egy elveszett zokniról és a ruháról beszélgettek. Ez volt az első hosszú beszélgetés, amelyben egyiküknek sem kellett védekeznie.

Hónapokkal később Miranda megpróbált ajándékot küldeni az ikreknek.

Santiago figyelmeztette Renatát, mielőtt bármit is tett volna. Mindketten úgy döntöttek, hogy bontatlanul visszaadják.

Renata eltette az irodai dokumentumokat. Az ügyvédje intézte a vonatkozó kárigényeket; végre abbahagyhatta a mappák mindenhová magával cipelését.

Egyik este, amikor a gyerekek már erősebbek voltak, Santiago befejezte a konyha takarítását, és ránézett az órára.

Nyolc óra volt. A látogatása véget ért.

Felvette a zsákot.

– Csütörtökön találkozunk.

Renata az ételre nézett, amit Lucero az asztalon hagyott.

-Vacsoráztál már?

Megrázta a fejét.

– Van elég.

Santiagónak eltartott egy ideig, mire levetkőzte a kabátját.

– Csak vacsorára hívlak meg – világosított fel.

-Értem

Beszéltek egy vásárlóról, aki behozott egy olyan nadrágot, amit lehetetlen volt átalakítani. Renata a végén elnevette magát. Santiago hagyta, hogy befejezze a történetet.

Amikor Gael sírt, felkelt.

A folytatás következik

Attól a vacsorától kezdve továbbiak is voltak, majd séták és beszélgetések következtek egy terapeuta vezetésével. Renata képes volt beszélni az árulásról anélkül, hogy enyhítenie kellett volna Santiago bűntudatát. Meg kellett tanulnia hallgatni anélkül, hogy minden alkalommal, amikor valamit jól csinált, választ követelne a jövőre vonatkozóan.

Amikor az ikrek betöltötték az egyéves korukat, Lucero házában ünnepeltek. Renata varrta a kis ruháikat; Santiago a délelőttöt lufikkal fújta, és a torta utáni koszt takarította.

Aztán, amíg a többiek takarítottak, Renata kihívta az erkélyre.

-Szeretnék újra megpróbálni randizni veled.

Úgy nézett rá, mintha attól félne, hogy félreértette.

– Randevú – tette hozzá. – Tudni akarom, hogy vagyunk most.

Santiago bólintott

Akkoriban nem ígérte meg neki, hogy örökre boldog lesz. Megkérdezte, melyik nap lenne megfelelő számára, és elintézte, hogy Lucero gondoskodjon a gyerekfelügyeletről.

A kibékülés lassan történt. Amikor úgy döntöttek, hogy újra együtt élnek, megtanultak vitatkozni, megosztani az éjszakákat, és tiszteletben tartani a zárt ajtókat.

Renata nyitva tartotta a műhelyét és fogadta az utasításokat. Santiago megtanulta, hogy mielőtt megváltoztatná a terveit, kérdezze meg tőle. Néha elhúzódott, amikor megpróbálta megölelni. Ilyenkor várt. Más estéken Renata felkereste és leült mellé, miközben az ikrek a folyosó túloldalán aludtak.

Megtartották a használt kiságyakat. Renata lecsiszolta őket, Santiago pedig egy egész délutánt festett rajtuk, követve Renata utasításait.

Egyik este, már az új házában, Soledad sírni kezdett vacsora közben.

Renata levantó a kilátás.

Szent Jakab járás.