Santiago erre nem talált védelmet.
Miranda az asztalhoz lépett.
„Valakinek át kellett gondolnia, hol fognak élni ezek a babák.”
Renata elővette a kiságyak nyugtáját.
– Pont erre gondoltam, miközben megkérdezés nélkül választottál függönyöket egy szobába.
Aztán a férjére nézett.
– Mondtad nekik, hogy nehéz ember vagyok?
Túl sokáig várt a válasszal.
-Igen.
—Mi mást?
–Megmondtam nekik, hogy beszéljenek Mirandával a szakításról.
Renata bólintott. Ez a válasz mintha megerősített volna valamit, amitől már sokszor félt.
Santiago emlékezett az utolsó közös vacsorájukra. A felesége késve érkezett, miután kiszállított egy ruhát. Miranda egy tűre mutatott az ujján, és megkérdezte, hogy a vendégek ruhaátalakításáért is felszámítana-e díjat.
Mindenki nevetett.
Renata ránézett, várva, hogy mondjon valamit.
Megkérte, hogy ne csináljon jelenetet.
Mirandával való kapcsolata titkolózásokkal és titkos telefonhívásokkal kezdődött. Mire Renata elment, Santiago már elárulta a házasságát. Meggyőzte azonban magát arról, hogy a fő sebet már elhagyták.
Most látta, hogy a felesége egy használt nyugtát tart a kezében, miközben mások a gyermekeikről vitatkoznak.
„Abba kellett volna hagynom ezt a megaláztatást” – mondta.
– Kezdhetted volna azzal, hogy meghallgattál, amikor válaszolni próbáltam.
Renata megtartotta a nyugtát.
–A terhességről csak azután tudtam meg, hogy elmentem. Féltem felhívni. Később szégyelltem magam, hogy vártam. Amikor koraszülöttek születtek, alig tudtam tovább gondolkodni a kórházból érkező következő híren.
Elcsuklott a hangja.
„Azt akartam, hogy ott legyél. De el sem tudtam képzelni, hogy válaszol.”
Santiago megpróbált közelebb lépni. Renata hátrált.
Megállt.
– Küldtem egy levelet az irodádba is – folytatta. – 10 nappal ezelőtt.
Miranda megállt a mozdulatlanul.
Renata kinyitott egy mappát, és letette a szállítólevelet az asztalra. Megtartott belőle egy másolatot, pedig Miranda telefonon azt mondta neki, hogy nincs szükség ennyi papírra.
Az átvételkor az aláírás az övé volt.
Santiago elolvasta.
– Tudtad.
Miranda letette a táskát az asztalra.
– Mielőtt aggódnál, meg akartam oldani.
– Mit oldjon meg?
Az ügyvéd kinyitotta a dossziét. A kezdeti utasításokat Mirandától kapták néhány nappal korábban. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy a különválásról szóló tárgyalásokra vonatkozó felhatalmazás tartalmazza az új családi megállapodásokat is.
Santiago Renatára nézett.
– Nem kértem, hogy ezt felajánlják neked.
Előhúzott egy újabb papírlapot: Miranda első e-mailjét.
Tartalmazott egy mondatot, amelyben pénzt fogadott el, és önként úgy döntött, hogy a gyerekek az apjukkal élnek.
–Megkértem őket, hogy távolítsák el ezt a részt. Azt mondta, hogy enélkül a kijelentés nélkül nem lesz segítség.
Miranda a papírért nyúlt.
Santiago félrevonta.
– Azt akartad mondani, hogy megkapta a fizetését, és elment.
– A gyerekeknek jobb lenne velünk.
A szó fel volt függesztve.
Renata felvette a mappáját.
– Visszamegyek a kórházba.
Santiago folytatni akarta a magyarázkodást, de a nő felemelte a kezét.
– Elhiszem neked, amikor azt mondod, hogy ezt nem te írtad. Én is hittem nekik, amikor azt mondták, hogy ezt akartad. Gondold át, miért.
Senki sem próbálta megállítani.
Santiago aznap délután véget vetett a kapcsolatának Mirandával. Visszavonta a Mirandának adott engedélyeket, és kérte, hogy őrizhesse meg az üzeneteket és a megállapodás összes változatát.
Azt követelte a cégtől, hogy írásban erősítse meg Renatának a javaslat visszavonását. Ezt követően más képviselőket keresett a saját ügyeihez.
A károk azonban nem tűntek el ezekkel a döntésekkel.
Az épület előtt ezt írta a feleségének: „Láthatom őket újra?”
Várt anélkül, hogy újra hívta volna.
A válasz néhány perccel később érkezett.
„Értük. Gyere egyedül.”
A kiságyak mellett találta meg. Egy ápolónő éppen a gyerekek hazavitelére való előkészületekről beszélt neki.
Santiago lakást, szállítást, személyzetet és étkezési segítséget kezdett kínálni.
Renata végighallgatta.
Megtanulhatsz gondoskodni a gyermekeidről?
Néma maradt.
Gael sírni kezdett.
Renata automatikusan felállt, és a szék karfájára támaszkodott. Santiago látta az erőfeszítését, és a kabátját a szék támlájára terítette.
– Nem tudom, hogyan kell vinni – ismerte be.
A nővér közeledett. Renata mellette maradt, amíg a fiú megtanulta, hogyan kell a fiát fogni.
A gyerek tovább sírt.
– Nem kedvel engem.
– Még nem ismer téged – mondta Renata.
Santiago bólintott, bántotta egy olyan igazság, amit nem tudott vitatni.
Hallgatta az utasításokat, kérte, hogy ismételjék meg őket, és megpróbált kényelembe helyezkedni. Gael apránként megnyugodott.
Aztán megszólalt a telefonja.
Renáta kinyújtotta a karját.
– Megvan.
Felismerte, milyen gyorsan helyet adott mindennek, ami korábban fontosabb volt.
Lenémította a hívást.
– Hol van a kendő?
Egy táskára mutatott.
A telefon ismét rezegni kezdett. Santiago anélkül tette az asztalra, hogy ránézett volna.
Másnap a megbeszélt időben tért vissza. Megtudta, hol tartják a ruhákat, és túl sokáig tartott egy kis pizsama felcsatolása. Amikor felfedezett egy felesleges patentot, mindent elölről kellett kezdenie.
Renata türelmetlenül kijavította. A fiú hallgatta.
A harmadik napon Soledad befoltozta az ingét, Santiagóban pedig már volt egy rongy a kezében.
A felesége egy pillanatig rámeredt, mielőtt folytatta a táska rendezgetését.
Feszült délutánok és kínos csendek voltak. Renata folyton olyan kérdéseket ismételgetett, amelyek fájtak neki. Santiago nem válaszolt; mindez a múlté volt.
Az elvesztegetett időről is beszélnie kellett.
Egyik délután az első ultrahangról érdeklődött. Renata talált egy képet a telefonján, és megmutatta neki. A fényképet a váróteremből küldte el Lucerónak, még mindig bizonytalanul, hogy mitévő legyen.
