Inés az ágy szélén ülve fejezte be az éjszakát, és várta, hogy valaki bejöjjön és beszedje a pénzt.
Ezért tartották ébren Alonso szavai hajnalig.
Másnap reggel az ebédlőben találta.
Érintetlenül ivott kávét.
– Meg kellett volna kérnem, hogy menj el tőlük – mondta, mielőtt leült. – És meg kellett volna hallgatnom arra, amit nem tudtál elmondani.
Inés ránézett az előző esti mappára.
Információkat tartalmazott a dokumentumairól, a házasság gazdasági rendszeréről, valamint egy ügyvéd adatairól, akit választhatott vagy helyettesíthetett.
– Ha elmegyek, felszámolod a nagybátyámat?
Alonso-nak eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Amit el kell intéznem vele, az nem függ attól, hogy itt maradsz-e.
– És én tartozom neki valamivel?
-Nem.
Inés kinyitotta a száját, de aztán sírni kezdett.
Odahozott egy doboz papírzsebkendőt, és megállt az asztal másik oldalán.
Nem próbálta meg megölelni.
Azon a délutánon négyszemközt beszélt Teresa Roldán ügyvéddel. Most először magyarázta el neki valaki a lehetőségeket anélkül, hogy fenyegetéssel zárta volna a beszélgetést.
Inés időt kért.
Alonso elfogadta.
A házhoz kert, könyvtár és egy zongora tartozott az ablak mellett.
Napokig elment a hangszer előtt anélkül, hogy leült volna.
A személyzet olyan udvariassággal bánt vele, amit először megfigyelésnek vélt. Doña Celia, a konyhafőnök segített neki ellazulni.
Egyik délután megkérte, hogy kóstolja meg a rizst.
Inés elkezdett bocsánatot kérni, mert nem tudta, hogyan szólítsa.
Celia átnyújtott neki egy kanalat.
– Először próbáld ki. Aztán majd kitaláljuk a címeket.
Inés most nevetett először abban a házban.
Alonso azt tanulta, hogy ne minden egyes csendet engedélyként értelmezzen arra, hogy helyette dönthessen.
Mielőtt beíratotta volna egy iskolába, megkérdezte. Meghallgatta, amikor azt mondta, hogy vizsgákat kell tennie, és hogy a saját érdemei alapján akarja kiérdemelni a helyét.
Amikor Inés kérte, hogy egyedül mehessen el meglátogatni a szülei sírját, felajánlotta, hogy elviszi.
Jobban szeretett busszal menni.
Alonso a kapunál maradt, miközben nézte, ahogy a nő elmegy.
Nem küldött maga mögé senkit.
Ez a kis szabadság arra késztette Inést, hogy másképp lélegezzen visszatérve.
Egyik este a könyvtárban találta, egy ezüstgyűrűt tartva egy láncon.
Kérdezett róla.
Alonso Javierről, az öccséről beszélt, aki évekkel ezelőtt egy balesetben meghalt.
Megígérte, hogy elviszi, de egy megbeszélés késett. Javier úgy döntött, hogy maga megy autóval.
Alonso éveket töltött ezzel a sorozattal, keresve azt a pillanatot, amikor megváltozhatott volna.
„Azt gondoltam, hogy ha mindent én irányítok, akkor többé senkit sem veszítek el” – vallotta be.
Inés a kezeit nézte.
– A szüleim tortát akartak venni. Néha arra gondolok, hogy ha valami mást kértem volna…
Felemelte a fejét.
Senki sem talált olyan kifejezést, amivel ezt meg lehetett volna oldani.
Ülve maradtak, amíg Celia meg nem kérdezte, hogy terveznek-e vacsorázni.
Egyik délután Alonso mesélt neki az apjáról.
Egy gyárbővítés során ismerkedtek meg. Evés közben a férfi szinte végig Inés iskolai hangversenyéről készült fényképeket mutogatott neki.
– Azt mondta, te vagy az öröme.
A nő az ezüstgyűrűre meredt.
Hónapokig hallotta, hogy az emberek úgy beszélnek a szüleiről, mintha egy sor problémát hagytak volna maguk után. Amikor újra meghallotta azt a büszke hangot, másképp sírt.
Alonso nem próbálta megállítani.
Amikor megnyugodott, azt mondta neki, hogy az apja idő előtt tapsolni fog, mert sosem tudja, mikor ér véget egy darab.
Aztán Inés zongorázni kezdett.
Először csak töredékes szavak voltak, amik sírásba torkolltak. Alonso a folyosóról hallgatózott, és továbbment, ha a lány nem hívta be.
Egy másik napon elvitte az istállóba.
Canela, egy nyugodt vérmérsékletű gesztenyebarna kanca, évek óta az övé volt.
Inés távolabb megállt.
– Még soha nem lovagoltam.
Alonso bemutatta a lovakért felelős nőnek, és megvárta, amíg a fiatal nő odaért.
Fahéj megszagolta a kezét, majd visszament a széna keresésére.
Ez a magabiztos közöny mosolyt csalt az arcára.
Inés sisakban és segítséggel lovagolt először. Alonso sietség nélkül sétált a kanca mellett.
Amikor leszállt, remegtek a lábai.
Volt egy mosolya is, amit elfelejtett felismerni.
A nyugalmat Ramiro törte meg, aki újabb áthelyezést kért.
Inés hallotta a hangját a hallból.
– Nem fogod félbehagyni a megállapodást. Már itt is van.
Alonso megkérte, hogy halkítsa le a hangját.
Ramiro a folyosóra mutatott.
– Megtettem a magamét.
Inés belépett, mielőtt Alonso válaszolhatott volna.
– Mi volt a szereped, haver?
Megdöbbent.
Néhány másodpercig újra rámosolygott, akárcsak a temetésen.
– Ezek olyan ügyek, amelyek nem a te felelősséged.
Inés mozdulatlan maradt.
Alonso ránézett és várt.
Nem azért vitte ki a szobából, hogy férfiakkal beszélje meg az életét.
Ramiro elvesztette a türelmét.
– Nélkülünk még mindig a szüleid adósságait cipelnéd.
Inés kinyújtotta a kezét.
– Akkor látni akarom őket.
A nagybátyja megtagadta.
Megismételte a kérést.
Amikor Ramiro elment, megpróbált bűntudatot kelteni benne, amiért így beszélt vele.
A bűntudat egész éjjel tartott.
Ennek ellenére másnap felhívta Teresát.
A felülvizsgálat nem eredményezett azonnali választ. Voltak kérések, hiányos dokumentumok és hetekig tartó várakozás.
Aztán megjelent egy különbség, ami mindent megváltoztatott.
Néhány számlák, amelyeket Ramiro szülei kötelezettségeiként mutatott be, a saját vállalkozásához tartoztak.
Az Alonso által átadott pénz a nagybátyjaitól felvett kölcsönök fedezésére szolgált.
