Később megkérdezte tőle, hogy mikor látogatta meg az apját.

– Múlt hónapban. Üdvözletét küldte.

Alejandro válasz nélkül figyelte. Most először úgy tűnt, hogy ezek a szavak begyakoroltak számára.

Vasárnap egy termosz kávéval érkezett a faluba. Marisela a szomszédok segítségével kijavította a sütő repedéseit. Doña Refugio tojásokat vitt; az idős pár kölcsönadott egy asztalt.

Alejandro kopogott a kék ajtón.

– Apa. Én vagyok az.

Olyan sokáig tartott a csend, hogy azt hitte, üres a ház.

– Tudom, kik vagytok – felelték végül. – Menjetek el!

A termoszt a kezében hagyta.

– Ha már ott maradsz, legalább ezt a tálcát fogd meg – mondta Marisela.

Megmutatta neki, hogyan kell dagasztani a tésztát. Túl erősen nyomta, és a tészta az ujjaihoz ragadt.

– Kenyeret süt, nem adósságot hajt be.

Don Eusebio hangosan felnevetett. Alejandro is, meglepődve, hogy nevethet a csukott ajtó előtt.

Marisela később elmesélte neki, hogy Ernesto nyolc hónappal korábban tért vissza. Az idősek otthona még működött, de úgy döntött, hogy elmegy: nem bírta elviselni a soha meg nem jelenő látogatásokra való várakozást. A szomszédok befogadták egy üresen hagyott házba.

– Miért nem kerestek engem?

– Apád kérte őket, hogy ne tegyék. És sokan itt emlékeznek arra, mit mondtál, amikor le akartad zárni az utcát.

Alejandro lehajtotta a fejét.

– Az én hibám is.

Marisela átnyújtott neki egy fél meleg zsemlét. Nem próbálta megvigasztalni.

Hétfőn Guadalajarába utazott. A kollégium igazgatója megerősítette, hogy Ernesto saját elhatározásából távozott, és hogy értesítették Beatrizt, a meghatalmazott kapcsolattartót.

– Az apja még ép elméjű volt, és maga tudta eldönteni, hol fog lakni. Biztosította őt, hogy a család szívesen látja majd.

Alejandro kérte, hogy láthassa a látogatói naplókat.

Beatriz az első évben néhányszor meglátogatta. Utána csak küldött pénzt. Soha nem ment fel meglátogatni.

„Vasárnaponként megkérdeztem, hogy hívott-e minket” – tette hozzá az igazgató.

Alejandro kiment a parkolóba, és a kormánykerék felett sírva fakadt. Ő sem hibáztathatta a hazugságot a sok el nem bonyolított hívásért.

Amíg kint voltam, megtörtént a borítékos incidens.

Beatriz mindenki előtt elbocsátotta Mariselát, sőt még a kenyerét is visszautasította. Meg kellett szabadulnia tőle, mielőtt Alejandro további kérdéseket tenne fel.

Amikor a szakácsnő megérkezett a faluba a bőröndjével, Doña Refugio anélkül hallgatta végig a történetet, hogy elengedte volna a kezét.

– Akkor ma rajtunk a sor, hogy megetessünk.

Azon az estén babot, tortillákat, tojásokat és a lisztet gyűjtötték össze, amit egy szomszéd a nagyhétre tett félre.

Marisela sírva leült az asztalhoz.

– Nem tudom, hogyan fogom őket kifizetni.

– Egyél, mielőtt kihűl – felelte Ernesto.

Alejandro másnap visszatért. Nem hitt a vádnak, de mielőtt tisztázhatta volna, egy másik problémába ütközött: egy mérnök magyarázta a szomszédoknak, hogy el kell hagyniuk otthonaikat.

Az új raktár építése három hét múlva kezdődik.

Marisela kiment elé, hogy elébe menjen a hirdetmény egy másolatával.

– Itt az aláírásod.

Alejandro felismerte a dokumentumot. Hónapokkal korábban engedélyezte, egy olyan jelentéssel együtt, amely lakatlanként írta le a területet.

– Azt mondták nekem, hogy senki sem lakik ott.

– És nem azért jött, hogy ellenőrizze?

Nem volt olyan válaszom, amit megvédhettem volna.

– Meg fogom állítani őt.

– Rajta. De ne kérd, hogy higgyek neked csak azért, mert ma szépen beszélsz.

Alejandro felhívta az építőipari cég vezetőjét, és elrendelte a munka felfüggesztését. Az utasítást írásban is elküldte. Ezután felkért egy ügyvédet, hogy készítse elő a projekt lemondását az adott telken, és vizsgálja felül, hogyan lehet megvédeni az otthonokat.

Azon az estén Ernesto felhívta Mariselát a házában.

Az asztalon egy kék jegyzetfüzet volt, zsinórral átkötve.

– Anyádért jöttél, ugye?

Bólintott. Visszatért a ranchra, hogy megtalálja azt a férfit, aki egykori szomszédja szerint talán tudja, ki fizette az anyja kezelését huszonnégy évvel korábban.

Amikor Ernestót segítségre szorulva találta, abbahagyta a kérdezősködést. Először is vizet, gyógyszert és élelmet kellett szerezniük.

Az öregember kinyitotta a jegyzetfüzetet. Munkások nevei, lisztmennyiségek és régi számlák szerepeltek benne. Az egyik oldalon egy bejegyzés állt:

„Húsz üsző eladása. Teresa műtétje, Mariselita anyjának. Ne mondd el a lánynak.”

Marisela eltakarta a szavakat a kezével.

– Te voltál az.

Az édesanyja tíz évvel tovább élt a műtétnek köszönhetően. Találkozott az unokáival, és megünnepelhette a karácsonyt, amikor mindenki azt hitte, hogy nem éri meg a nyarat.

„A fiam azt hitte, hogy alulértékeltem a marhákat” – mondta Ernesto. „Veszteskedtünk. Aztán a házakról is vitatkoztunk. Mire rájöttünk, már csak azt tudtuk, hogyan bántsuk egymást.”

Valaki kopogott az ajtón.

Alejandro kint várt egy fényképpel. Egész délután anyja iratait kereste, és megtalálta ezt a képet: szülei a sütő előtt, munkások között. Az egyik sarokban a fiatal Marisela állt egy tálcával.

– Nem azért vagyok itt, hogy megkérjelek, gyere vissza hozzám – mondta. – Azért vagyok itt, hogy megkérdezzem, bejöhetek-e.

Ernesto kis időbe telt, mire félreállt.

Alejandro a jegyzetfüzet mellé tette a fényképet, és meghallgatta az üszők történetét. Aztán a lakhelyről, a feljegyzésekről és a kamu látogatásokról beszélt.

– Azt mondta, hogy nem akarsz látni engem.

– Azt mondta, túl elfoglalt vagy.