Néhány másodpercig csak a hűtőszekrény zümmögését lehetett hallani.
– Mennem kellett volna – mondta Alejandro. – Még akkor is, ha rám csuktad az ajtót.
Ernesto megragadta a botját.
– És meg kellett volna keresnem téged anélkül, hogy megvárnám, míg kitalálod, mennyire hiányoztál.
Marisela kijött, amikor az öregember kinyújtotta a kezét. A sütő melletti padról hallotta, hogy mindketten sírnak.
Másnap reggel Alejandro tésztát készített.
– Elintézem a ház körüli dolgokat. Utána szeretném tisztázni a pénzügyi kérdéseket.
– Ezért van szükségünk Ramónra.
A tejesember már a boríték megjelenése előtt bevitte a tejet a konyhába. Marisela emlékezett rá, hogy látta elmenni, miközben Beatriz egyedül maradt bent.
Délután kereste. Ramón hallgatózott, és az utat nézte.
– Hatvankét éves vagyok. Ő dönti el, hogy kitől veszik a tejet.
Marisela úgy érezte, hogy beigazolódott benne az, amitől félt.
– Látod?
Alig bólintott.
– Betett valamit a táskádba. Nem tudtam, mit, amíg el nem mondták.
– Akkor mondd el, mit láttál. Én nem tudom megtenni helyetted.
Hagyott egy zsemlét a műszerfalon, és kiszállt a teherautóból.
Hétfőn Alejandro elvitte az apját az ügyvédi irodába. A papírmunka idejére el akarták kezdeni az ingatlanok legalizálását és a garanciák megkötését.
Hét órakor két kotrógép jelent meg a falucskában.
Beatriz vasárnap felhívta az építőipari cég helyi felügyelőjét. Biztosította őt, hogy Alejandro feloldotta a felfüggesztést és folytatta a munkát. A felügyelő elküldte a gépeket anélkül, hogy megerősítette volna az új utasításokat a felettesével.
A szomszédok kijöttek, amikor meghallották a motorok zúgását. Senki sem tudta, hová rejtsen el egy egész életet néhány perc alatt.
Marisela megkérte a kezelőt, hogy kapcsolja ki a gépet.
„Emberek vannak ezekben a házakban. Hívd a főnöködet.”
A férfi a nyitott ajtókra nézett, Ernesto hiányára, az özvegyre, aki a bátyja székét igazgatta. Leállította a motort, és elővette a telefonját.
Beatriz megérkezett, miközben megpróbált kapcsolatba lépni vele.
– Van felhatalmazása. Kezdje.
– Meg kell erősítenem – felelte az operátor.
– Most akkor mindenki engedelmeskedni fog egy tolvajnak?
Marisela letette a tálcát, amit cipelt, az asztalra.
– Itt vagyok. Mondd el egyenesen, mit csináltál a táskámmal.
Beatriz kinyitotta a száját, de egy kürt félbeszakította.
Ramón teherautóval érkezett Alejandróval és Ernestóval. Amikor meglátta az elhaladó gépeket, felhívta a főnököt, és követte őket az irodába, hogy felvegye őket.
Alejandro lejött a lépcsőn a telefonjával a kezében. Az építőipari cég igazgatója éppen akkor erősítette meg a felfüggesztést.
– Itt elvégezték a munkát. Távolítsák el a gépeket.
Aztán a szomszédokra nézett.
– Ellenőrizetlenül írtam alá. Az aláírásom veszélybe sodorta őket. Én fizetem a házak javítását, de lesznek dokumentumok is, hogy a nyugalmuk ne az ígéreteimtől függjön.
Beatriz megpróbált közelebb lépni.
– Csak egy problémát oldottam meg.
–Az apám nem jelent problémát. És ezek az emberek sem.
Ramón levette a sapkáját.
–Láttam, ahogy betette a borítékot Marisela táskájába. Nem szóltam semmit, mert féltem.
Elcsuklott a hangja.
– Bocsáss meg. Egyedül hagytalak.
Beatriz tagadta a vádat, amíg Alejandro el nem kérte tőle a kulcsokat, és be nem jelentette a számlák, valamint a rezidenciával és az építőipari céggel folytatott kommunikációjának felülvizsgálatát.
Aztán leült a teherautója hágójára.
– Először csak kerültem a vitákat közöttetek – mormolta. – Aztán már nem tudtam, hogyan mondjam el az igazat.
– És el akarta tüntetni a házakat, hogy senki ne halljon róla – mondta Marisela.
Beatriz nem válaszolt.
A nyomozás a megfelelő csatornákon keresztül folytatódott. Alejandro írásban dokumentálta, hogy Mariselát hamisan vádolták meg, és gondoskodott arról, hogy minden alkalmazott, aki előtt megalázták, tudja ezt.
Felajánlotta, hogy visszamegy a konyhába.
– Szeretnék egy másik munkát – felelte. – Egy pékséget itt, a szomszédoknál. Eladhatjuk a piacon. Kölcsönadhatod a tőkét, tiszta számlákkal. A kenyér négy órára is meglesz annak, akinek szüksége van rá.
Ernesto elmosolyodott, mielőtt a fia válaszolt.
A következő hónapokban visszatértek a gépek, ezúttal csövek javítására és egy ciszterna építésére. Megérkeztek a kőművesek, egy orvos és a papírmunkában segítő emberek. A pékség még a javítások befejezése előtt kinyitott.
Amikor víz folyt az első csapból, az idős pár anélkül bámulta a patakot, hogy hozzáért volna. Aztán a nő töltött egy pohárral, és felajánlotta a férjének.
„Most már nem fogod cipelni a vödröket” – mondta neki.
Sírásban tört ki. Mariselának ki kellett mennie a teraszra, nehogy bárki is meglássa, ahogy a kötényével törölgeti a szemét.
Azon a délutánon Alejandro a sütő előtt ülve találta az apját.
– Nem tudom, hány délutánunk van még hátra – mondta Ernesto.
Alejandro kikapcsolva hagyta a telefonját az asztalon.
– Ez megvan nekünk.
Leült mellé. Alejandro anyjáról beszélgettek, egy kancáról, amelyik folyton megszökött a karámokból, és azokról az időkről, amikor majdnem hívták egymást. Amikor kifogytak a szavakból, együtt maradtak, és a harmonika hangját hallgatták. Marisela a konyhából figyelte őket, és még két csészével készített. A kávé várhatott egy kicsit; úgy tűnt, egyikük sem siet.
Doña Refugio tojásokat vitt. Ramón szállította a rendeléseket. Don Eusebio a bejáratnál játszott, és biztosított mindenkit, hogy a harmonika segít a tészta kelesztésében.
