Alejandro mindenki nevét megtanulta. Az apja egy feltétellel beleegyezett, hogy visszatér a nagy házba: minden délutánt az utcán tölt, ahol fogadták, anélkül, hogy megkérdeznék, mennyije van.

Mariselával lassan erősödött a vonzalom. Először hajnalban kávéztak. Aztán a szállítmányok befejezése után séták következtek. Marisela megtartotta a fizetését és az üzletből rá eső részét; a férfi megtanult kérdezni, mielőtt mások helyett döntést hoz.

Egy évvel később, amikor a házaknak megvoltak az ingatlan-nyilvántartási kivonataik, és a pékség már a saját költségeit fizette, Alejandro megkérte a kezét. Egy görbe zsemlét és egy kis dobozkát vitt magával, rajta egy gyűrűvel.

– Magam sütöttem a kenyeret – figyelmeztetett.

– Ezt már láttam.

Marisela nevetett, majd sírt, és végül igent mondott.

Másnap kinyitotta a kék jegyzetfüzetet, és megváltoztatta a kézbesítések számát.

– Tizenhárom – olvasta Don Eusebio. – Ki érkezett?

– A nagy ház – felelte Ernesto.

Négy órakor Marisela vékony szeleteket vágott Doña Refugiónak. Alejandro tartotta a zacskót, amíg Marisela elrendezte a csomagokat.

Ezúttal nem osont ki. Együtt sétáltak a kapuhoz, ahol Ernesto várta őket, hogy kikísérje őket.

Mielőtt elindult, az öregember megfogta a fia kezét. Alexander óvatosan fogta, és a bot mozgásához igazította a lépteit.

Már betették a kávét az első házba.