Megtakarításait egy romos tanyára költötte, mit sem sejtve arról, hogy a föld egy vagyont rejt…
Amikor Baltasar Figueroa először érkezett a tanyára, háromszor annyit ajánlott fel, mint amennyit Josefina fizetett érte. Másodszor embereket küldött, hogy törjék be a fészer ajtaját.
A két látogatás között Josefina megértette, hogy a föld, amit mindenki elátkozottnak nevezett, valami veszélyesebbet rejt, mint a szellemek: egy olyan kincset, amelyet egy hatalmas ember a sajátjának tekintett, mielőtt megvette volna.
De 1888 júniusában még mindig nem volt tudatában mindezeknek. Huszonkilenc éves volt, gyászruhát viselt, és egy zárt dobozt cipelt, amelyben Rafaeltől, a férjétől visszaszerzett holmija volt.
A bányaomlás a házaspár megtakarításait is eltemette. Aztán megjelentek a hitelezők, valamint a váltók és az adósságok, amelyeket Rafael egy eltűnt partnerbe vetett bizalommal fedezett. Josefina átadta a házat, a bútorokat, sőt még a minden télen megállt órát is.
Két vetélése volt. A szülei meghaltak, a nővére pedig messze lakott. Amikor a kilakoltatás véget ért, az egyetlen személy, aki fedéllel látta el, Doña Eulalia volt, egy gyertyaárus és édesanyja régi barátja.
Josefina áruval teli ládák között aludt, és próbált nem sírni, amikor az idős asszony meghallotta.
Egyik reggel meglazult a házából kimentett Szent Izidor fából készült szobrának talapzata. Belül egy csomag volt, tizenhat ezüstpénzzel és egy megsárgult papírdarabbal: „Arra az esetre, ha itt az ideje elkezdeni.”
A szavaid korának szava.
Josefina a földön ülve maradt, kezében szorongatva ezeket a szavakat. A temetés óta most először érkezett valami a múltból, hogy megvigasztalja.
Nem költötte el azonnal a pénzt. Napokig kérdezősködött szobák, állások és olcsó földek felől. Így ismerkedett meg Don Isidróval, aki egy kis birtok eladásával volt megbízva, amelyet egy ideje egy olyan családnak ítéltek oda, akik soha nem laktak ott.
Messze volt, Veracruz nedves szakadékai között megbújva. A ház romos volt, az út szinte teljesen kihalt, és temetésekről és szerencsétlenségekről szóló pletykák keringtek. Vizet és iratokat viszont talált, amiket az eladó beleegyezett, hogy megmutat neki.
Josefina megkérte Euláliát, hogy kísérje el az üzlet átnézésére. Tizenhárom érméért lehetett megvenni a földet. A maradékból az utat és néhány rendelkezést fizettek volna.
– Nem ismerem azt a hegyet – figyelmeztette az idős asszony búcsúzás közben. – De befogadhatlak, ha vissza kell menned.
Josefina megölelte. Ez a lehetőség kevésbé tette szörnyűvé a távozást.
Leandro, az öszvérhajcsár, három napba telt, mire egy hatalmas ceibafához vitte, amely az út utolsó szakaszát jelentette. Segített neki a törzset a házhoz vinni, és megígérte, hogy két hét múlva visszajön.
A tanya vályogfalait nedves, törött csempék borították, és egy zöld ajtó ferdén lógott. Négy csirke és egy sovány szamár maradt életben a gyomok között.
Josefina a folyosón hagyta a ládát.
– Nos, itt vagyunk – mondta.
A szamár csóválta a fülét.
Az első éjszakát a kiégetlen kandalló mellett aludta. Az eső minden lyukat elért a tetőn. Reggelre víz volt a ruhája szegélyén, és egy tyúk ült a ládán.
Egy pillanatra majdnem elnevettette magát. Aztán a kimerültségtől sírva fakadt.
Úgy dolgozott, hogy mindent nem tudott. Kitakarította a tűzhelyet, vizet forralt, bezárta a tyúkólat, és megtisztított egy kis földdarabot ültetéshez. Megsérült a keze, elpazarolta a magokat, és rájött, hogy egy elhamarkodott javítás a következő esőben összedőlhet.
Amikor Leandro visszatért, elfogadta a segítségét a tetőcserepek rögzítésében. Cserébe megfoltozott neki két inget, és félretett néhány tojást, hogy kifizesse a maradékot.
Egy fészerben zsákokba csomagolt kapákat, szögeket és egy machetét talált. Talált továbbá egy jegyzetfüzetet is, amelyben növények rajzai és a nedvesség által részben kitörölt jegyzetek voltak.
Eltette a jegyzetfüzetet. A szerszámok lehetővé tették számára, hogy továbblépjen. Amikor először készített forró levest otthon, megszokásból két tálat tett az asztalra.
Sokáig nézte a másodikat.
Végül elmosta és feltette egy polcra. Nem kellett minden étkezéskor elbúcsúznia Rafaeltől ahhoz, hogy továbbra is szeresse őt.
Ennek ellenére voltak éjszakák, amikor beszélt vele. Elmondta neki, hogy a szamár ledöntött egy kerítést, vagy hogy végre sikerült nedves fával tüzet gyújtania. Más éjszakákon nem talált semmit, amit mondhatott volna neki.
Miután kinyitotta a ládát, kivett belőle két apró ruhadarabot, amit a terhessége alatt varrt. Hajnalig magánál tartotta őket. Aztán visszacsomagolta őket, anélkül, hogy erőltette volna magát, hogy kidobja azt, amit még meg akart tartani.
A felfedezés akkor történt, amikor egy aljnövényzettel borított vízelvezető ágat keresett. Leereszkedett a déli szakadék felé, szétválasztva a kúszónövényeket, amíg el nem ért egy meleg, védett helyet.
Alacsony, fényes levelű fák nőttek ott, amelyek vöröses és sárga gyümölcsöket hoztak közvetlenül a törzsből.
Josefina felismerte az egyik rajzot a jegyzetfüzetben.
Volt kakaó.
Harminc körüli, idős fát számolt meg, fiatalabbakkal vegyesen. Néhány régi vonal arról árulkodott, hogy valaki már megművelte azt a sarkot, mielőtt a hegy eltakarta.
Levágott egy érett kukoricacsövet, és a kötényéhez ölelve hazament.
Nem tudta, mennyit ér egy aratás, vagy hogyan kell elkészíteni. Csak azt tudta, hogy azok a fák túlélték, és talán többet is adhatnak neki, mint pusztán élelmet a következő napra.
Még mindig a kukoricacsövet cipelte az asztalon, amikor lépteket hallott az udvarról.
