–Ez a létra még mindig itt van Teresa tudásának köszönhetően.
Becsukta a szerszámosládát, hogy elrejtse remegő ujjait.
Ettől kezdve Julián elkezdte látogatni a műhelyt, ha telefonon keresztül sikerült megoldani az ügyeket. Egyik délután olyan csavarokat hozott be, amiket senki sem kért.
Egy másik alkalommal segített neki elmozdítani egy gerendát, és egy szálkával megvágta a tenyerét. Teresa leültette az ablakhoz, megtisztította a kis sebet, és talált egy kötést.
Figyelte az ujjait, amelyekkel foglalkozott: hegek, széles bütykök és egy olyan finomság volt rajtuk, amiről senki sem beszélt, amikor róla beszélt.
„Ügyes kezei vannak” – mondta.
Teresa rá sem nézett, és befejezte a kötést.
—Munkába menni.
Julian megvárta, míg felemeli a fejét.
—Róla is gondoskodni kell.
Lassan pakolta össze az anyagokat. Amikor a férfi elment, a székre meredt. Nem emlékezett, mikor köszönte meg neki valaki utoljára anélkül, hogy magától értetődőnek vette volna.
– Tanulni akarsz a szakmában, vagy csak gázt pazarolsz? – kérdezte Teresa.
–Még mindig nem jöttem rá, hogyan hívhatnám meg kávézni anélkül, hogy árajánlatot adna.
Mielőtt még visszafoghatta volna magát, felnevetett.
Julian felbontott egy eljegyzést, amikor rájött, hogy barátnője családját jobban érdekli a vagyon, mint a szeretet. Évekig győzködte magát, hogy a munka elég a jó élethez.
Most hétköznap gyűjtögette a történeteket, hogy elmesélje azokat egy nőnek, aki egy ceruzát keresett a füle mögött.
Egyik reggel azon kapta a lányt, hogy éppen egy kiságyat szállít egy fiatal párnak, akik nem engedhették meg maguknak. Teresa esetlenül elhessegette a köszönetet.
– Vidd el, mielőtt eszembe jut, mennyibe kerül a fa.
Julian nem szólt semmit, amíg kettesben nem maradtak.
– Mennyi idő alatt készült el?
—5 éjszaka, és nem akarom, hogy holnap az egész város ingyen bútorokat kérjen tőlem.
Megígérte, hogy titokban tartja. Azon az estén rájött, hogy már nem keres kifogásokat a találkozásra: szerelmes volt.
Teresának lassan kellett beismernie. Tudta, hogyan kell elviselni a sértéseket és alkudozni az adósságokról, de azt nem tudta, mitévő legyen valakivel, aki anélkül hallgat rá, hogy az órájára nézne.
Amikor egy esőzés miatt a tanyán rekedtek, a szüleikről beszélgettek. Julián megkérdezte tőle, hogy valaha is szeretett volna családot.
– Megvoltak – felelte –, és én gondoskodtam róluk a végéig.
Aztán lesütötte a tekintetét.
– Ami hiányzik, az az, hogy hazaérjek, és legyen valaki, akinek elmondhatok valami jelentéktelent.
Julian közelebb húzta a székét. Az ablaknál maradtak, amíg az út újra járhatóvá nem vált.
Lorena már azelőtt tudott ezekről a látogatásokról, hogy Teresa randevúknak nevezte volna őket. Elváltként és a fontos városi gyűlések szervezéséhez szokva éveken át képzelte el magát a földbirtokossal.
Soha nem ígért neki semmit. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy úgy érezze, Teresa megint elvesz tőle valamit.
Decemberben egy ügyfél lemondott egy nagy bútorrendelést. A fát már megvásárolták, és néhány darabot felvágtak. Másnap egy vihar leszakította a műhely tetejét, és több ajtót is tönkretett.
Teresa számolásokkal töltötte az éjszakát.
A tető már három vödörig beázott. Toño felajánlotta, hogy megvárja a fizetését, de a nő félretette a pénzt, mielőtt kiszámolta volna, mennyit fog kifizetetlenül hagyni.
„Megcsináltad a munkát” – mondta neki.
Aztán felhívta a beszállítót, hogy megbeszéljék a dátumokat. A legnehezebb az volt beismerni, hogy nem ígérheti meg a végső fizetés pontos dátumát. A határidők betartására alapozta a hírnevét, és most szégyellte magát egy olyan probléma miatt, amit nem ő okozott. Amikor letette a telefont, a homlokát a jegyzetfüzetbe hajtotta, és így is maradt hajnalig.
Julian felajánlotta, hogy kifizeti a javításokat. A nő megköszönte a gesztust, de a pénzt visszautasította.
– Tudni akarom, hogy azért jössz, mert szeretsz itt lenni, nem pedig azért, mert van valami, amiért számlát kell kérned tőlem.
Frusztrálta, hogy nem tud mindent megoldani. Aztán megkérdezte, milyen segítséget fogadna el.
Teresa egy ponyvára mutatott.
–Meg tudja tartani a létrát.
Támogatta őt. Emellett ajánlotta a munkáját valakinek, akinek ablakokra volt szüksége, anélkül, hogy tárgyalt volna helyette, vagy odaadta volna neki a szerződést.
Februárban, a műhelyfoglalkozás lezárása után, Julián bevallotta neki az érzéseit. Teresa megérintette az arcát, és olyan óvatosan megcsókolta, mint aki már nem is számított rá.
Amikor elváltak, mindketten mosolyogtak, nem tudták, mit mondjanak.
A beiktatásra márciusban került sor. Teresa sötétkék ruhában és édesanyja fülbevalójával jelent meg. Julián mindenki előtt kezet csókolva üdvözölte.
A beszéd során név szerint megköszönte a munkásoknak, és elmagyarázta, hogyan mentette meg Teresa a létrát.
Később elkezdődött a zene. Julian a kezét nyújtotta neki, és a lány körülnézett, hogy elrejthesse a táskát.
–Nem táncoltam, mióta még kazettákat árultak a plázában.
– Akkor lassan kell kezdenünk.
Az ablakok közelében táncoltak. Teresa a lábát figyelte, amíg a férfi el nem mondta neki, hogy egész délután aggódott, hogy rálép-e a ruhájára. Teresa felnevetett, felemelte a fejét, és abbahagyta a lépcsőfokok számolását. Pár méterrel arrébb Lorena egy érintetlen poharat tartott a kezében. Heteken át választotta ki a ruháját és szervezte a vendégeket; ezek az előkészületek egyike sem tudta elterelni Julián figyelmét Teresáról.
Még mindig próbált hozzászokni a tapshoz, amikor Lorena közeledett.
