– Milyen szerencsés vagy: egy bizonyos kor után egy ilyen bulinak úgy kell kinéznie, mint egy esküvőnek.

Teresa el akart költözni, de régi barátja felemelte a hangját.

– Ne mondd, hogy komolyan Arriaga asszony szeretne lenni.

Többen elhallgattak.

Teresa úgy érezte, mintha újra a műhely előtt lenne, egy levéllel a kezében, és az egész város azon gondolkodik, hogy miről maradt le.

– Azt hiszem, túl öreg vagyok ahhoz, hogy magyarázkodjak arról, miért nem mentem férjhez.

Julian hallotta. Letette a poharát, és odament, miközben egy kis dobozt vett elő a zsebéből.

Térdre borult előtte.

– Teresa Robles, hozzám jössz feleségül?

Lorena hátralépett. Valaki tapsolni kezdett, de Teresa nem mozdult.

Szerette Juliant. Pontosan ezért akarta tudni, hogy vajon letérdelt volna-e előtte anélkül a megaláztatás nélkül.

– Nem tudok így válaszolni – suttogta.

Sírva távozott.

Hétfőn eljött a műhelybe bocsánatot kérni. Januárban vette a gyűrűt, de a lehető legrosszabb pillanatot választotta arra, hogy odaadja neki.

– Nem akarom, hogy igent mondjon, mert az egész város figyel.

Teresa letette a fűrészt.

– Attól tartok, néhány év múlva rájövünk, hogy te szánalmat éreztél, én pedig szerelemnek hittem.

Julian eltette a dobozt.

– Akkor időt kell adnunk magunknak.

Áprilisban Esteban visszatért, hogy eladja a régi vasboltot. Felismerte Teresát a bank előtt. Furcsán beszélgettek, mintha találkoztak volna, idősebbek lettek volna, mint amilyenre emlékeztek.

Megkérdezte tőle, miért hagyta el, amikor az anyja beteg volt.

Esteban összevonta a szemöldökét.

– Levélben szakítottál velem.

Teresa ürességet érzett a bordái alatt.

Azon a délutánon két megsárgult papírlapot terítettek ki a konyhaasztalra. Mindketten megtartották a búcsúlevelet, amit állítólag a másiktól kaptak.

Egyikük sem ismerte fel ezeket a szavakat a sajátjukként. Mindkét levélben ott volt a következő mondat: „Mindenki a helyén.”

Teresa átkutatta apja régi jegyzetfüzeteit. Lorena által írt megrendeléseket talált, akinek a családja akkoriban rendelt bútorokat. Néhány kézírás és arckifejezés megegyezett.

Nem volt elég vádolni, de Teresa emlékezett rá, hogy ki vitte az üzeneteit.

Másnap meglátogatta. Esteban kint várt a jegyzetfüzetekkel.

Lorena a folyosón fogadta.

– Még mindig fel vagy háborodva a buli miatt?

Terézia nem ült le.

– Tudni akarom, hogy megváltoztattad-e a leveleinket.

Lorena felnevetett.

– Esteban megbánta, és most mentegetőzni kezd.

Teresa a tekintetét fogva tartotta.

– Nem mondtam, hogy beszéltem vele.

Lorena megpróbálta kijavítani magát.

– Az a gondolat, hogy mindenkinek a helyén kell lennie, mindig is az övé volt.

Terézia mozdulatlan maradt.

– Soha nem mutattam meg, mit írt a levelem.

Esteban megjelent a papírokkal. Lorena nyugalma kezdett megingni, miközben a soha meg nem érkezett üzenetekről faggatózott.

Végre abbahagyta a tagadást.

Felcserélte a borítékokat és megsemmisítette az eredetieket. Esteban Teresát választotta, mondta, ahogy most Julián is, pedig a lánya csak egy ácsé.

– Soha nem fogadtam el tőled semmit – felelte Teresa.

Lorena dühösen sírni kezdett.

– Nem kellett volna megtenned: elég volt, hogy megjelentél.

Teresa további vita nélkül távozott. Huszonhét éven át azt hitte, hogy valaki azért nem szereti többé, mert az anyjáról gondoskodik. Most már tudta, hogy a szégyenérzetét valaki koholta, aki mosolyogva lépett be a házába.

Esteban elbúcsúzott tőle, mielőtt visszatért volna a családjához. Beismerte, hogy meg kellett volna keresnie a nőt, ahelyett, hogy a legrosszabbtól félt és megbántva távozott.

Teresa is szívesen kopogott volna azon az ajtón. De a lány, aki remélte, hogy megteheti, már nem volt ott.

Szomorúan búcsúztak el, anélkül, hogy megpróbálták volna visszaszerezni azt az életet, ami már egyiküknek sem volt.

Teresa két napra bezárta a műhelyt. Függönyöket most, fiókokat nyitogatott, és újraolvasta a levelet, amíg fel nem hagyott azzal, hogy saját értékének magyarázatát keresse benne.

Siratta a gyerekeket, akiket elképzelt, a vasárnapokat, amelyek soha nem jöttek el, és azokat az időket, amikor bűntudatot érzett, miközben az anyjáról gondoskodott. Aztán mindkét búcsúlevelet egy mappába tette a régi kérésekkel együtt. Nem égette el őket. Meg akarta őrizni az egész igazságot, és abba akarta hagyni, hogy minden reggel magával cipelje.

Az igazság kezdett terjedni a városban. Az ügyfél, aki lemondta a bútorrendelést, megérkezett a műhelybe, hogy beismerje: Lorena meggyőzte őt arról, hogy Teresa elhanyagolja az utasításait, és a földbirtokos után ered.

Kérte a megrendelés visszaállítását, tiszteletben tartva az árat és a határidőket.

Terézia egyetértett. Nem volt szüksége bűnbánati szertartásra: meg kellett dolgoznia és fizetnie a fáért.

Amikor Julián megtudta, mindenki előtt meg akarta védeni a lányt. A lány arra kérte, hogy ne tegye Lorenát az élete középpontjába.

De még egy fontos megbeszélés várt rájuk.

Egyik délután megjegyezte, hogy amikor összeházasodnak, Teresának nem kell majd deszkákat cipelnie vagy annyi órát dolgoznia.

Megállította az ecsetet a fán.

– Azt kéred tőlem, hogy hagyjam abba az a nő lenni, akibe beleszerettél?

Julian megpróbálta elmagyarázni. Csak látni akarta, ahogy pihen.

– Akkor kérdezd meg, mire van szükségem – mondta –, ne te döntsd el, milyen hosszú legyen az életem.

Ránézett a szerszámokra, a számlákra és a munkanyomokra a padon. Megértette, hogy a pénzajánlatot egy másik parancsnoki módra cserélte.