Feltételek nélkül kért bocsánatot. A következő hónapokban segített, amikor a nő kérte, és megtanulta, hogy távozzon, ha be kellett fejeznie egy feladatot.
Négy hónap alatt Teresa kifizette a kieső faanyagot és megjavította a tetőt. Azon a napon, amikor rendezte a tartozást a beszállítóval, kenyeret vitt a műhelybe, és kinyitott egy üdítőt Toñónak.
Julian megérkezett az ünneplés alatt, és megkérdezte, mi történt. A nő megmutatta neki a nyugtát.
Büszkén megcsókolta a homlokát, anélkül, hogy emlékeztette volna rá, hogy megkímélhette volna tőle a fáradságot. Aztán meghallgatta a Toñóval közös projektet: felvenni a tanoncokat az új központból, és megtanítani nekik a bútorrestaurálást. Teresa gyorsan beszélt, egy papírlapra felvázolva a leendő munkapadokat. Julián mellette maradt, amíg be nem fejezte.
Novemberben visszatért a műhelybe a kalappal a kezében.
– Szeretnék tenni neked egy szívességet.
Terézia kinyitotta a jegyzetfüzetet.
– Egy nagy asztal – folytatta –, van hely nekünk és bárki másnak, akihez esetleg csatlakozni szeretnénk.
Abbahagyta az írást.
Julian elővette ugyanazt a dobozt. Ezúttal nem voltak vendégek, nem volt zene, és senki sem volt, akinek leckére lett volna szüksége.
– Meg akarom osztani veled az életemet, Teresa.
A saját kezére nézett, majd az övére.
– Elfogadom, de ne panaszkodj a fűrészpor miatt.
Hónapokkal később összeházasodtak, negyven ember előtt. Toño kísérte a folyosóra. A fogadást egy asztal körül tartották, amelyet Teresa saját maga készített otthonra.
A műhely nyitva maradt, és megtartotta a cégérét: „Az Ács”.
Egy vásárló megkérdezte tőle, hogy megváltoztatná-e a vállalkozás nevét. Teresa a fejét rázta: túl sok évet töltött azzal, hogy a jó munka garanciájává építette volna ezt ahhoz, hogy néhány gúnyolódás elrontsa a hírnevét.
Egyik reggel Julian bejött, miközben a nő egy ablakot csiszolt.
– Jó reggelt, Terézia!
Felemelte a fejét, és elmosolyodott. Otthon a hosszú asztal várta őket, rengeteg székkel és egy beszélgetéssel, amit egyiküknek sem kellett megosztania a csendben.
