Hirtelen minden Victoriával kapcsolatos emlékem beszennyezettnek tűnt.

Az évfordulós kirándulás Vermontba.

Karácsony reggelei.

A keze az enyémben a kórházi vizsgálatok alatt.

A könnyei, amikor az orvosok azt mondták, hogy rosszabbodik az állapotom.

Hány könny volt valódi?

Volt közülük bármelyik?

Aztán egy másik gondolat villant belém.

Ha a jelenlegi hagyatéki dokumentumok szerint meghalnék, Victoria szinte mindent örökölne.

A gyáram.

Az ingatlanjaim.

A befektetéseim.

Minden, amit életem több ezer órája teremtett.

És a hallottak szerint megosztaná Raymonddal.

Bárki is volt ő.

Lehunytam a szemem.

Amióta megkaptam a prognózisomat, most először nem éreztem magam gyengének.

Dühös voltam.

De a harag önmagában semmit sem mentett volna meg.

Szükségem volt valakire, akiben megbízhatok.

És furcsa módon, az eszembe jutott személy egy alig ismert személy volt.

Lucas Bennettnek hívták.

A fiatalember, akinek nem volt mit adnia, mégis adott
Lucas huszonöt éves volt, és kórházi ápolóként dolgozott.

Nem volt orvos.

Nem volt végrehajtó.

Nem a pénzből jött.

A legtöbb gazdag ember az én helyzetemben valószínűleg nem vette volna észre őt.

Volt nekem.

Mert Lucas apró dolgokat csinált, amikor senki sem figyelt.

Amikor egy idős beteg elejtette a tálcáját, leült mellé, és mindent eltakarított anélkül, hogy zavarba hozta volna.

Amikor egy ijedt gyereket vittek le a lépcsőn képalkotásra, Lucas elterelte a figyelmét azzal, hogy a kerekesszékkel egy képzeletbeli ellenféllel versenyzett.

Amikor azt hitte, hogy alszom, megigazította a takarómat, hogy ne fázzon a lábam.

Soha nem várt borravalót.

Soha nem említették a pénzt.

Soha nem viselkedtem másképp, miután megtudtam, hogy ki vagyok.

Azon az estén úgy nyolc óra körül bejött a szobámba.

„Jó estét kívánok, Mercer úr.”

Kimerültnek látszott.

Sötét árnyékok ültek a szeme alatt.

Megnézte a vizeskancsómat.

„Hozhatok neked valamit?”

Az ajtó felé néztem.

„Csukd be.”

Meg is tette.

Aztán azt mondtam: „Gyere közelebb!”

Lucas azonnal aggódó arcot vágott.

„Nehézségei vannak a légzéssel?”

“Nem.”

„Mellkasi fájdalom?”

„Nem. Szükségem van egy szívességre.”

Habozott.

„Milyen fajta?”

„Hívd fel az ügyvédemet.”

Lucas rám meredt.

„Az ügyvédje?”

„Samuel Rothnak hívják. A telefonszáma benne van a telefonomban.”

Nyeltem egyet.

„Mondd meg neki, hogy Jonathan Mercernek holnap reggel szüksége van rá.”

Lucas az arcomat tanulmányozta.

„Mr. Mercer, a felesége intézi a látogatók nagy részét.”

„Már nem.”

Valami a hangomban biztosan meggyőzte.

Bólintott.

Aztán megkérdeztem: „A húgod neve Chloe, ugye?”

Megmerevedett.

„Honnan tudod ezt?”

„Hallottam, hogy a nővérek beszélgetnek.”

Az arckifejezése óvatossá vált.

A többit kórházi pletykák töltötték ki.

Chloe Bennett tizennégy éves volt.

Súlyos szívhibával született, és már több beavatkozáson is átesett. Orvosai most egy speciális rekonstrukciós műtétet javasoltak egy sebészeti program keretében, amely sokkal jobb esélyt adhatna neki egy normális életre.

A probléma a költségekkel volt.

A műtét, a szakorvosi díjak, a rehabilitáció, az utazás és a hosszú távú ápolás között Lucas családja olyan költségekkel nézett szembe, amelyeket nem tudtak fedezni.

Lucas napközben kórházi műszakokban dolgozott, és hetente több éjszakán is teherautókat rakodott.

Abbahagyta az egyetemet.

Eladta az autóját.

Visszaköltözött az anyja lakásába.

Egész élete egyetlen cél köré szerveződött:

Tartsd életben Chloét.

„Miért kérdezel a húgomról?” – kérdezte.

– Mert szeretnék neked egy ajánlatot tenni.

Az arca azonnal megkeményedett.

„Ha arra kérsz, hogy tegyek valamit, ami ellentétes a kórház szabályaival…”

„Nem vagyok az.”

– Nem csinálok semmi illegálisat, uram.

Minden ellenére majdnem elmosolyodtam.

– Pontosan ezért kérdezlek – suttogtam.

Nyúltam a telefonom után.

Annyira remegett a kezem, hogy Lucasnak a tenyerembe kellett vennie.

Feloldottam az eszközt, és megnyitottam az üzleti vagyonomhoz és pénzügyi számláimhoz kapcsolódó nyilvántartásokat.

Lucas bámult.

Aztán rám nézett.

„Nem értem.”

„Holnap megváltoztatom a végrendeletemet.”

„Ez nem az én dolgom.”

„Úgy lesz.”

Egyenesen a szemébe néztem.

„Rád hagyom a birtokomat.”

Lucas konkrétan hátralépett.

“Nem.”

Meglepetésre számítottam.

Nem számítottam azonnali elutasításra.

– A többit még nem hallottad.

„Nem kell.”

„Lucas…”

„Nem ismersz engem.”

„Eléggé tudom.”

„Nem, nem tudod.”

A hangja tisztelettudó, de határozott maradt.

„Beteg vagy. Erős gyógyszereket kaptál. Hatalmas stressz alatt állsz. Nem egy haldokló embert használok ki.”

Ez a mondat többet árult el Lucas Bennettről, mint bármilyen háttérvizsgálat.

Majdnem felnevettem.

Ehelyett addig köhögtem, amíg égett a mellkasom.

Lucas előrerohant.

Amikor újra kaptam levegőt, suttogtam: „Ülj le!”

Vonakodva húzott közelebb egy széket.

Aztán mindent elmondtam neki.

Viktória vallomása.

A táplálékkiegészítők.

Raymond.

Malibu.

A meglévő vagyontervem.

Lucas arca megváltozott, miközben beszéltem.

Nem kapzsiság.

Borzalom.

– Elmondtad már az orvosnak?

„Még nem.”

„Muszáj.”

„Megteszem. De először meg kell védenem, mi történik, ha igazam van, és nem élem túl elég sokáig egy nyomozáshoz.”

Lucas megrázta a fejét.

„Akkor hagyd egy jótékonysági szervezetre.”

„Lehet.”

„Hagyd ezt a munkavállalóidra.”

„Én is megtehetem.”

„Akkor miért pont én?”

Mert szükségem volt valakire, akinek van valamije, amit pénzen nem lehet megvenni.

Karakter.

„Az életemet azzal töltöttem, hogy megtanuljam, hogyan viselkednek az emberek, ha dollármilliókról van szó” – mondtam neki. „Láttam már, hogy jó emberek sokkal kevesebbért is becstelenné váltak. Minden okod megvolt rá, hogy kihasználd ezt a beszélgetést, és az első válaszod nem volt.”

Lucas lenézett.

Folytattam.

„Napi tizenhat órát dolgozol, mert a húgodnak szüksége van rád. A feleségem állítólag a halálomat akarta, mert házat akart Malibuban.”