Szünetet tartottam.
„Mondjátok meg, melyikőtökben bízzak meg azokat a döntéseket, amiket nem tudok meghozni, ha nem leszek ott.”
Lucas nem válaszolt.
– Nem kell olyanná válnod, mint én – mondtam. – Nem kell vezetned a cégemet. A vezetőim meg tudják csinálni. De szükségem van valakire, aki kívül esik Victoria irányításán. Valakire, akit nem tud megvásárolni.
Lucas mindkét kezével megdörzsölte az arcát.
„Ez őrület.”
“Igen.”
„Alig ismersz engem.”
“Igen.”
„Talán túléled.”
„Remélem is.”
„És ha mégis?”
„Akkor boldogan átírok mindent újra.”
Most először másképp nézett rám.
Nem mint gazdag beteg.
Mint egy rémült ember, aki segítséget kér.
„Pontosan mit szeretnél, hogy csináljak?”
„Hívd fel Samuel Roth-ot!”
Lucas néhány másodpercig hallgatott.
Aztán elővette a telefonját.
“Minden rendben.”
Mielőtt tárcsázott, rám mutatott.
„De beleegyezem, hogy felhívom az ügyvédjét. Nem egyezem bele, hogy nyolcvanmillió dollárt fogadjak el.”
A mellkasomban érzett fájdalom ellenére elmosolyodtam.
„Rendben van.”
Csak illusztrációként
A dokumentum, amire Viktória sosem számított
Sámuel másnap reggel tíz órakor érkezett meg.
Tizenhét évig volt az ügyvédem.
Értette a diszkréciót is.
A szokásos öltönye helyett fehér köpenyt viselt hétköznapi ruhája felett, és egy orvosi stílusú bőrtáskát kezében.
Lucas elintézte, hogy négyszemközt lehessünk.
Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, Samuel levette a kabátját.
“Mi történt?”
Mondtam neki.
Lucasszal ellentétben Samuel nem szakított félbe.
Mire befejeztem, az arca elsápadt.
„Jonathan, mielőtt a hagyatékodról beszélnénk, a kórháznak tudnia kell a lehetséges beavatkozásról.”
„Tudom.”
“Azonnal.”
„Tudom.”
„És ha úgy gondolod, hogy Victoria szándékosan okozta az állapotodat…”
„Értem.”
Sámuel közelebb hajolt.
„Van bizonyítékod?”
„Csak azt, amit ő mondott nekem.”
„Hallotta ezt más is?”
“Nem.”
Ezt mérlegelte.
„Akkor most mindent dokumentálunk.”
Samuel hozott magával egy kis videofelvevőt, elkészítette a jogi dokumentumokat és egy közjegyzőt.
De nem engedte, hogy egyszerűen aláírjam.
Először is felvette a kapcsolatot a kezelőorvosommal.
Aztán egy kórházi igazgató.
Aztán a biztonság.
A gyógyszereimből és táplálékkiegészítőimből mintákat vettek vizsgálatra. Megváltoztatták a gyógyszerelési ütemtervemet. Korlátozták a szobámba való belépést.
Samuel azt is elintézte, hogy egy független orvos felmérje, mentálisan alkalmas vagyok-e a hagyatéki dokumentumaim módosítására.
Megértettem, miért.
Ha Victoria később megtámadná a végrendeletet, szinte biztosan azt állítaná, hogy összezavartak, begyógyszereztek, manipuláltak vagy nyomást gyakoroltak rám.
Így minden lehetséges kétséget elhárítottunk.
Videón megkérdezte az orvos a nevemet.
A dátum.
A tartózkodási helyem.
A cégeim nevei.
A becsült vagyonom.
A kapcsolatom Viktóriával.
A szándékaim.
Minden kérdésre válaszoltam.
Aztán Samuel megkérte Lucast, hogy hagyja el a szobát.
Az is számított.
Ha Lucasnak hasznára válik, Samuelnek egyértelmű bizonyítékra volt szüksége arra, hogy Lucas nem befolyásolt engem.
Közel két óra múlva Samuel elém tette az új dokumentumokat.
Arra számítottam, hogy erősnek fogom magam érezni.
Ehelyett fáradtnak éreztem magam.
„Biztos vagy benne?” – kérdezte.
“Igen.”
Az új terv óvatosabb volt, mint az előző esti kétségbeesett javaslatom.
Lucas jelentős örökséget kapna, és elegendő azonnal rendelkezésre álló forrást Chloe orvosi ellátásának fedezésére, függetlenül attól, hogy túlélem-e vagy sem.
Vagyonom nagy részét egy jótékonysági alapítványba fektetném, amely gyermekgyógyászati szívbetegségek kezelésére és katasztrofális egészségügyi költségekkel küzdő családokra összpontosít.
A vállalati részvényeim jelentős részét végül egy alkalmazotti tulajdonosi alapba helyezem át, hogy azok az emberek, akik segítettek a Mercer Commercial Furnishings felépítésében, hasznot húzhassanak a jövőjéből.
Lucas az alapítvány kuratóriumában is szolgálna, ha akarna.
Viktória csak azt kapta volna, amire a meglévő megállapodások értelmében törvényesen jogosult volt, a nyomozók és a bíróságok esetleges megállapításainak függvényében.
Volt még egy rendelkezés.
Ha túléltem, megtartottam a teljes irányítást, és bármikor módosíthattam a tervet.
Ránéztem Samuelre.
„Ez jobb.”
Bólintott.
„Védi a szándékaidat anélkül, hogy Lucast célponttá tenné, aki a hátán cipeli az egész vagyonodat.”
Ezért tartottam magamnál Samuelt tizenhét éven át.
Hajlandó volt megmondani, mikor voltak ostobák a drámai ötleteim.
Aláírtam.
Remegett a kezem.
Az aláírás alig volt felismerhető.
De az enyém volt.
A közjegyző tanúja volt.
Az orvos megerősítette a képességeimet.
A videó mindent megörökített.
És valahol Chicago belvárosában a feleségem ünnepelt.
Később tudtam meg, hogy Victoria ugyanazt a délelőttöt Raymond Blake-kel töltötte egy luxushotel bárjában, kevesebb mint három kilométerre innen.
Raymond negyvenhárom éves volt.
Ingatlantanácsadó.
És, mint kiderült, Victoria szeretője közel két éve.
Dél előtt pezsgőt rendeltek.
Ez a részlet megmaradt bennem.
Nem azért, mert érdekelt a pezsgő.
Mert míg Lucas Bennett a húga életét megmentő pénz elfogadása ellen érvelt, Victoria arra emelte poharát, hogy az enyém véget ér.
Néha a két ember közötti különbség nem is olyan apró.
Néha ez egy óceán.
A feleségem visszajött fellépni
Viktória aznap délután tért vissza.
Fehér liliomokkal a kezében lépett be.
A kedvenc virágaim a tulipánok voltak.
Négy éve volt már a feleségem, és még mindig nem tudta ezt.
Vagy talán egyszerűen már nem érdekelte.
– Drágám – mondta elég hangosan ahhoz, hogy mindenki kintről hallja. – Hogy érzed magad?
Ránéztem.
Most láttam először az előadást.
Minden mozdulat.
Minden ellágyult arckifejezés.
Minden gondosan kimért remegés a hangjában.
Azon tűnődtem, hogyhogy eddig hiányozhatott.
Az ágyhoz közeledett.
– Magányos voltál tegnap este?
“Nem.”
A hangom kicsit erősebb volt.
Viktória azonnal észrevette.
A mosolya elhalványult.
„Jobban hangzol.”
“Egy kis.”
