Letette a virágokat.

„Az orvosok azt mondták, hogy nagyon gyenge vagy.”

„Megtették.”

Figyelmesen nézett rám.

Aztán a tekintete az asztalomon lévő vizespohárra tévedt.

„Mit adtak neked?”

A kérdés hétköznapi volt.

Túl laza.

„Kórházi gyógyszerek.”

„Semmi otthonról?”

“Nem.”

Ujjai megszorultak a kézitáskája körül.

Az a kis mozdulat mindent elárult.

Aztán újra elmosolyodott.

„Nos, azért ne vidd túlzásba.”

Leült mellém.

„Csak azt akarom, hogy jól érezd magad.”

Különös nyugalom telepedett rám.

Az előző éjszakát azzal töltöttem, hogy elképzeltem magam, amint szembenézek vele.

Szörnyetegnek nevezni.

Igényes válaszok.

Ehelyett rájöttem, hogy semmire sincs szükségem.

Semmi, amit mondott, nem tudta visszaadni azt az embert, akinek gondoltam.

Így hát egyszerűen csak ránéztem, és azt mondtam: „Victoria?”

“Igen?”

„Ha visszamehetnél négy évvel az időben, akkor is hozzám jössz feleségül?”

A tekintete találkozott az enyémmel.

Egy pillanatra eltűnt a maszk.

Aztán visszatért.

“Természetesen.”

“Miért?”

„Mert szeretlek.”

Ott volt.

A hazugság.

De most már nem volt ereje.

Halványan elmosolyodtam.

„Jó tudni.”

Viktória még húsz percig maradt.

Mindig fogta a kezem, valahányszor belépett egy nővér.

Képzeletbeli könnyeket törölgetett ki a szeméből.

Azt ígérte, hogy „erős marad”.

Amikor végre elment, Lucas lépett be.

„Hogy csináltad ezt?” – kérdezte.

„Mit csinálni?”

„Ülj ott és ne szólj semmit.”

Az ajtó felé néztem.

„Ha valaki évekig hazudott neked, Lucas, végül már nem kell még egy vallomás.”

Bólintott.

Aztán odanyújtotta nekem a telefonját.

„Anyám szeretne köszönetet mondani.”

Megráztam a fejem.

„Még nem.”

„Sírt, amikor közöltem vele, hogy Chloe műtétjét fedezni fogom.”

„Akkor mondd meg neki, hogy a könnyeket arra az esetre tartogassa, ha Chloe egészségesen hazaér.”

Lucas elmosolyodott.

Ez volt az első alkalom, hogy ezt láttam tőle.

És valahogy ez a mosoly nagyobb vigaszt nyújtott, mint nyolcvankétmillió dollár valaha.

Öt napból hat lett
Valami váratlan dolog történt, miután a kórház leállította mindazt, amit otthon szedtem.

Nem haltam meg.

Nem az ötödik napon.

Nem a hatodikán.

Az állapotom továbbra is veszélyes maradt, de számos mérési eredmény olyan irányba kezdett elmozdulni, amire az orvosok nem számítottak.

A teszteket megismételték.

Aztán újra megismételték.

Toxikológiai szakembert hívtak be.

Nem fogom azt állítani, hogy a felépülésem csodálatos volt.

Nem volt az.

A szívem súlyosan megsérült.

Intenzív kezelésre, egy bonyolult beavatkozásra, hetekig tartó megfigyelésre és hónapokig tartó rehabilitációra volt szükségem.

De a feltételezés, hogy napokon belül elkerülhetetlenül a halállal kell szembenéznem, kezdett megváltozni.

Egyik délután belépett a kardiológusom két másik orvossal.

Odahúzott egy széket az ágyam mellé.

„Jonathan, vigyázz, nehogy hamis reményt keltsek benned.”

„Ez már ígéretesen hangzik.”

Halványan elmosolyodott.

„A szíved állapota még mindig súlyosan károsodott. De olyan stabilizációt látunk, amire nem számítottunk.”

„Mi változott?”

„Vizsgáljuk az ügyet.”

Gondosan megválogatta a szavait.

„Vannak arra utaló jelek, hogy valami, amit rendszeresen szedett a kórházi kezelés előtt, jelentősen hozzájárulhatott a állapotromláshoz.”

Nem kértem részleteket.

Már eleget tudtam.

A kórház megőrizte a bizonyítékokat.

Sámuel felvette a kapcsolatot az illetékes hatóságokkal.

A többi a szakembereké volt.

Victoria eközben egyre idegesebb lett.

Állandóan hívogatott.

Amikor a kórházi biztonsági szolgálat abbahagyta a szobámba való felügyelet nélküli bejutását, magyarázatot követelt.

Amikor Samuel közölte vele, hogy felülvizsgálom a pénzügyeimet, dühös lett.

És amikor megtudta, hogy a nyomozók beszélni akarnak vele, a szerető feleség szerepe végül összeomlott.

Egyik este későn hívott.

Samuel megmondta, hogy ne beszéljek vele semmiről, ezért nem válaszoltam.

Hangüzenetet hagyott.

„Összezavarodtál, Jonathan. Manipulálnak téged. Az a tiszt nyilvánvalóan a pénzedre hajt. Hívj fel, mielőtt olyan hibát követsz el, amit nem tudsz helyrehozni.”

Kétszer is meghallgattam.

Aztán törölte.

Lucas éppen egy kerekesszéket tolt be a szobámba, amikor meglátta az arckifejezésemet.

“Mi történt?”

„A feleségem azt mondja, hogy a pénzemre vagy kíváncsi.”

Rám meredt.

Aztán, legnagyobb meglepetésemre, nevetett.

– Mondtam már, hogy nem akarom a pénzedet.

„Tudom.”

„Tegnap óta próbálom visszaadni.”

„Tudom.”

„Az ügyvéded folyton azt mondja, hogy hagyjam abba a telefonálást.”

„Megemlítette ezt.”

Lucas megrázta a fejét.

„Ez az egész dolog nevetséges.”

Én is nevettem.

Fájt.

De azért nevettem.

Ez volt az első igazi nevetésem Victoria vallomása óta.

Csak illusztrációként
Az a nap, amikor Viktória megtudta, hogy hazamegyek
Negyvenhárom nappal azután, hogy meg kellett volna halnom, elhagytam a St. Jude Orvosi Központot.

Nem dramatikusan távoztam.

Nem volt hősies zene.

Kerekesszékben voltam, mert a rövidnél hosszabb távolságok gyaloglása kimerített.

Huszonegy kilót fogytam.

Egy sebhely húzódott át a mellkasomon.

Még mindig remegett a kezem.

De éltem.

Lucas áttolta a kerekesszéket a kórház előcsarnokán.

Sámuel mellettünk sétált.

Chloe a bejárat közelében várt.

Ez volt az első alkalom, hogy találkoztam vele.

Tizennégy éveshez képest alacsony volt, Lucas sötét hajával és egy lila kötött sapkával a fülén.

Egy kézzel készített táblát tartott a kezében.

ÜDVÖZÖLJÜK VISSZA, MERCER ÚR.

Alatta, kisebb betűkkel, ezt írta:

A BÁTYÁM MONDJA, HOGY MAKACSONY VAGY.

Lucasra néztem.

„Tényleg?”

Chloé elmosolyodott.

„Azt mondja, maga a legmakacsabb beteg Chicagóban.”

Lucas felnyögött.

„Megmondtam, hogy ezt a részt ne írd meg.”

Nevettem.

Chloe műtétjét a következő hónapra ütemezték.

Évek óta először az anyjának nem kellett kiszámolnia, hogy a gyógyszerek vásárlása azt jelenti-e, hogy elszalasztja a lakbért.

Ez a tudat valami furcsát tett velem.