Marisol a ponyvára nézett, majd a guavafák közelében játszó fiára.

Végül bólintott.

Több napig dolgoztak. Consuelo tudta, hogyan kell sütőket javítani, mert évtizedekig kenyeret árult, hogy etesse a négy gyermekét. Marisol vitte a válaszfalakat; egy szomszéd ellenőrizte a kéményt, és hozott nekik száraz tűzifát.

A sárban találtak egy kis pálmakeresztet, amelyet Tomás helyezett oda a boltozat építésekor.

Marisol sokáig tartotta a kezében, mielőtt visszatette a helyére.

Consuelo guavát is szedett a teraszról. Az éretteket piloncillóval és fahéjjal főzte, amíg sűrű pasztát nem kapott, amivel búza alakú kenyérszeleteket töltött.

Miközben várták, hogy a sár megszáradjon, Consuelo felismerte a három guavafát.

– Tomás magokat kért tőlem, amikor megnyitotta az üzletet. Abból a kertből származnak, amelyet elvesztettünk.

Marisol a metszeni való ágakra nézett, amelyeket hónapok óta alig volt ereje.

– Azt mondta, hogy egy napon mindannyian itt élhetünk.

Consuelo felvett egy lehullott gyümölcsöt, és a kötényével megtörölte. Emlékezett rá, ahogy Jacinto egyforma fák között sétált, jóval az irodák, dokumentumok és várótermek előtt.

Aznap délután megtöltötték az első lekvárosüvegeket. Marisol kézzel írta fel a címkét: „A három guava”. Consuelo egy fel nem használt üveget a sütisdobozában tartott.

Amikor először bekapcsolták a sütőt, a szag elérte az utcát.

A szomszédasszony, aki bejött megkérdezni, hogy mit készítenek, vett hat darabot. Aztán visszatért a nővérével.

Dél előtt mindent eladtak.

Marisol kétszer is megszámolta az érméket. Nem volt elég a lakbérre, de hónapok óta nem csukta be a pultot maradék kenyér nélkül.

Azon az éjszakán fényt látott a hátsó ajtó alatt. Consuelo papírlapokra írt, amiket később egy sütisdobozba tett.

Nem akarta félbeszakítani.

Két nappal később egy ajánlott levél érkezett egy ügyvédi irodától. Az idős asszony elolvasta, levette a szemüvegét, és csendben sírni kezdett.

– Történt valami rossz?

– Valami, amire negyven éve várok, lányom.

Consuelo és elhunyt férje, Jacinto, elvesztették földjeiket egy gát építése során. A kártérítés soha nem fedezte a veszteségeiket. Jacinto évekig perelt; halála után Consuelo folytatta a folyamatot.

Most egy határozat végre elismerte a jogát ahhoz, hogy elegendő kártérítést kapjon ahhoz, hogy gondtalanul élhessen és másokon segíthessen.

Marisol megfogta a kezét.

– Bárcsak Don Jacinto tudná.

– Én is pont így gondoltam.

Nem kérdezte, mennyi pénzről van szó.

Másnap csörgött a telefon.

Leticia volt az.

„Veled van anyukám?” Az ügyvéd felhívta Hectort, mert nem tudta elérni.

– Itt van. Elküldöm neked.

– Először is mondd meg, megkaptad már a levelet?

Marisol a terasz felé nézett, ahol Consuelo guavát hámozott.

-Igen.

– Rendben. Majd később beszélünk.

Letette a telefont anélkül, hogy megkérdezte volna a babát, az ételt vagy az anyja éjszakáit.

Marisol néhány másodpercig állt a telefonnal a kezében.

Eközben a guava kenyér híre eljutott Doña Mercedeshez, egy kávéültetvény tulajdonosához. Elment megkóstolni, és négyszáz darab pan de muert rendelt közösségi felajánlásra.

Marisol majdnem visszautasította. Még soha nem készített elő ennyit.

Consuelo mellette állt.

– Megszervezhetjük. De a te döntésed.

A fiatal nő ránézett a tálcákra, kiszámolta a hozzávalókat, és előre kérte a fizetés felét. Félretette a rendelés elkészítéséhez szükséges összeget; a többi elég volt a hátralék fedezésére.

A nyugtát abba a fiókba tette, ahová a kilakoltatási értesítést szokta rejteni.

Még mindig voltak adósságaik, de a házukat nem veszítették el.

Két hétig teszteket végeztek, és szakaszosan készítették el a tésztát. Marisol újra énekelni kezdett munka közben. Consuelo abbahagyta a kenyér elrejtését.

Aztán, két nappal a kiszállítás előtt, kiment a gázsütő.

A szerelő hibás alkatrészt talált, és abbahagyta a használatát. Nem tudta volna időben beszerezni a cserealkatrészt.

Marisol az előkészített tálcákra nézett.

–Vissza kell fizetnem az előleget. Már elköltöttem belőle egy részét. Nem tudom, hogyan fogom csinálni.

Consuelo közelebb húzott egy széket.

– Először is számoljuk meg, mi hiányzik.

Az agyagkemencében kevesebb darabot lehetett tárolni. Több adagra, időre lett volna szükségük a hő visszanyeréséhez, és segítségre az üzlet működtetéséhez.

Két szomszédot hívtak. Az egyik felajánlotta, hogy vigyáz Emilianora; a másik átvette a pult irányítását.

Marisol meggyújtotta a tűzifát.

Addig dolgoztak, amíg a kezük belefájdult. Consuelo a kenyér színét figyelte, és leült a kenyéradagok között; Marisol pedig a lapáttal rendezgette a darabokat a rácsokon.

Éjfélkor elkezdett esni az eső. Egy szivárgás veszélyeztette a kosarakat, és át kellett vinni őket az ebédlőbe. A szomszéd kávéval érkezett, és Marisol éppen az alkarjával törölgette a szemét.

– Nem kell mindent nektek ketten megcsinálnotok – mondta.

Addig is a kihűlt kenyeret rendezgette, amíg Consuelo pihent. A szobából Emiliano halk lélegzése szűrődött ki, akit a másik szomszéd figyelt.

Marisol a házában dolgozó nőkre nézett. Hónapokig utasította vissza a segítséget, mert félt, hogy nem tudja majd viszonozni. Azon az estén csak annyit sikerült mondania, hogy megköszönje, és senki sem kért többet.

Hajnal felé a fiatal nő elejtett egy üres tálcát.

A hangos zaj arra késztette, hogy eltakarja az arcát.

– Én küldtem – mondta hirtelen.

Consuelo felnézett.

– Tomásnak. Hogy kézbesítse azt a rendelést. Azt mondta, rossz az út, én pedig emlékeztettem, hogy szükségünk van a pénzre. Ha nem ragaszkodom hozzá…

Nem folytathatta.