Az idős asszony lassan közeledett.
– Nem vettem fel az utolsó hívását. Csupa zsír volt a kezem. Tizennégy hónapja azon gondolkodom, hogy talán el kellene búcsúznia.
Marisol most nézett rá először.
– Nem tudhattad.
Consuelo a kezébe fogta az arcát.
– Te sem, lányom.
A tálcáknál fogva ölelték egymást. Kint a kakasok kukorékolni kezdtek, és még volt mit sütni a kenyéren.
Amikor visszatértek a munkába, Marisol már nem érezte azt a nyomást, ami a temetés óta gyötörte, hanem lélegezni tudott.
A megbeszélt időpontban, kompletten leszállították a rendelést.
Doña Mercedes vágott egy vekni kenyeret, megkóstolta a morzsáját, és kérte, hogy tegyenek félre neki még ötven szeletet a következő hétre.
A megspórolt pénzéből Marisol kifizette a lisztet és a villanyt. Azon az éjszakán hónapok óta először aludt hat órát egyhuzamban.
Szombaton három autó érkezett.
Hector egy ajándékokkal teli zacskóval jött le. Leticia virágot vitt. Esteban mögöttük jelent meg, soványan és üres kézzel.
– Anya, aggódtunk miattad – mondta Hector. – Már előkészítettem neked egy szobát, amit megérdemelsz.
Consuelo a táskára nézett, majd a fiára.
– Van most hely?
Úgy tett, mintha nem hallaná.
Leticia a frissen rendelt pékségre nézett.
– Milyen kényelmes, hogy idejöttél. Egy eladósodott özvegyasszonynak sok segítségre van szüksége.
Marisol érezte, hogy lángol az arca.
– Megérkezett az édesanyád, és kérte, hogy aludhasson nálad.
– És feltételezem, hogy semmit sem tudtál a pénzről.
– Leticia, ennyi elég volt – mormolta Esteban.
Consuelo felállt.
– Gyere vissza holnap tizenegykor. Ma dolgozom.
Kiabálás nélkül mondta. Senki sem tudott vitatkozni vele.
Amikor elmentek, Marisol leült a pult mögé.
– Ha velük akarsz menni, megértem.
Consuelo közelebb húzta a székét.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
A fiatal nő sírva tagadta.
– Félek, hogy újra megszokom a családomat.
Az idős asszony megszorította a kezeit.
– Én is. De itt akarok maradni. Tudnom kell, hogy még látsz-e.
Marisol az ujjaira temette a homlokát.
– Itt az otthonod.
Másnap a három testvér tiszta terítővel leterített pékségasztalt talált. Consuelo mellett a Santa Clara-i rezidencia igazgatója ült.
Három boríték volt az asztalon.
Hector összevonta a szemöldökét.
– Anya, mielőtt bármit is aláírnánk, át kellene néznünk a dolgaitokat.
– Már áttekintettem őket az ügyvédemmel. És meghoztam a döntéseimet.
Elmagyarázta, hogy félretesz pénzt a lakhatására, az egészségére és minden olyan gondozásra, amire szüksége lehet. Egy másik rész a Santa Clara bővítését finanszírozza, beleértve egy olyan konyha építését is, ahol a lakók elkészíthetik saját ételeiket.
–Elmentem, hogy találkozzam vele. Vannak emberek, akik ott akarnak élni, és vannak olyanok is, akiknek nem volt más választásuk. Mindannyian megérdemlik, hogy meghallgassák őket.
Leticia feszengve nézett az igazgatóra.
„Én is befektetek majd El Trigalba” – folytatta Consuelo. „Marisollal partnerek leszünk. Írásos megállapodást kötünk, és mindketten megtartjuk a saját részvényeinket.”
„Tudtam!” – kiáltotta Leticia.
Consuelo kinyitotta a fiókot, és elé tette a számlákat.
– A lakbért kenyérrel fizették. A lisztet is. Amikor a sógornőd fogadott, nem tudta, hogy levél érkezik.
Hector lenézett a dátumokra.
Az idős asszony a gyermekei felé tolta a borítékokat.
– Ezt pont neked írtam.
Egyikük sem nyitotta ki őket azonnal.
Consuelo az idősebb férfira nézett.
– Hector, gyerekkorod óta láttam, hogy dolgozol. Tudom, mennyibe került neked az, amid van. De amikor azt mondtad, hogy útban vagyok, azon tűnődtem, mi történhetett a fiammal.
Befogta a száját.
„Leticia, amikor elestem, segítségre volt szükségem. Mondhattad volna, hogy fáradt vagy. Amit nem tudtam kitalálni, az az volt, hogy még mindig le akarsz-e ülni velem vacsorázni.”
A lánya sírni kezdett.
Aztán Estebanhoz fordult.
– Alig beszélsz. Mi folyik itt?
Addig szorította a borítékot, amíg az össze nem hajtotta.
– Elvesztettem az állásomat, anya. Szégyelltem bevallani, hogy még magamat sem tudtam eltartani.
Consuelo kinyújtotta a kezét.
– Ezért is hívhatsz fel.
Esteban letérdelt a széke mellé. A nő megsimogatta a haját, de nem próbálta meg elhitetni vele, hogy semmi sem történt.
Hector bocsánatot kért, mielőtt elment. Leticia nem tudott megszólalni; a virágokat egy vázába tette, és a kezében vitte a levelét.
A dolgok lassan változtak.
Esteban a következő héten visszatért, és segített megjavítani néhány polcot. Ezután minden vasárnap felhívott, még akkor is, ha nem voltak jó hírei.
Leticia először rövid üzeneteket küldött. Egy hónappal később elment a lányával, és megkérdezte, megtanulhatnának-e lekvárt főzni.
A látogatás során Leticia egy rongyba csomagolt kenyeret talált a régi kosárban. Marisol már éppen ki akarta dobni, amikor Consuelo megállította.
– Azt megtartottam.
Leticia az anyjára meredt.
– Éhes voltál nálam?
Consuelo lassan versenyzett.
– Néha nem tudtam, hogy kinyithatom-e a hűtőszekrényt anélkül, hogy zavarnálak.
A lánya letette a kezében tartott üveget.
Semmilyen bocsánatkérés nem tudta ezt helyrehozni. Leticia ült és hallgatott. Azon a délutánon először hagyta, hogy anyja befejezze a beszédet, annak ellenére, hogy amit mondott, fájt neki.
Hector tovább várt. Amikor először tért vissza egyedül, Consuelo megkérte, hogy kísérje el a piacra. Lassan sétáltak, és apróságokról beszélgettek. Ő vitte a kosarat; a lány még nem állt készen arra, hogy elmondja neki mindazt, ami megbántotta.
