Rodrigo folyamatosan kért még egy esélyt. A nő azt mondta neki, hogy beszéljen a gyerekekről, és hogy a pénzügyeket a képviselőiken keresztül kell intézni.

Először dühös volt. Aztán abbahagyta az esti erősködést.

A cég már vacsora előtt is problémákkal küzdött. Olyan kötelezettségek alapján növekedett, amelyeket Rodrigo nem tudott betartani, miközben minden figyelmeztetést elhessegetett, attól tartva, hogy gyengének tűnik.

A szerződés, amit aláírt, nem volt elég a tartozások fedezésére. Néhány partner visszalépett. A barátok, akik drága palackokat vettek, abbahagyták a fizetést.

Hónapokkal később bezárta az üzletet.

Valeria egy volt alkalmazottjától tudta meg, aki segítséget kért a papírjainak átnézésében. Sajnálta a munkásokat. Nem érezte azt az örömöt, amit valaha elképzelt.

Egy esős délután Rodrigo megjelent a kis munkaterületén.

Ugyanazt a kabátot viselte, amit akkor is viselt, amikor a kölcsönvett teherautóval szállítottak.

–Beszélhetnék veled?

Valéria az órára nézett.

– Van 20 percem, mielőtt el kell hoznom a gyerekeket.

Leült, de nem igazán helyezkedett el kényelmesen. Egy borítékot szorongatott a térdén.

A gyűrű bent volt.

– Azóta az este óta megőriztem.

Valeria nem fogadta el.

– Rodrigo…

– Hadd mondjam el anélkül, hogy bármit is kérdeznék tőled.

Nehéz volt számára folytatni.

– Eladtam a házadat. Meghamisítottam az aláírásodat. Minden alkalommal hazudtam neked, amikor odaadtam azt a pénzt, mintha lakbér lenne. És amikor aggódtál a jelzálogunk miatt, úgy tüntettelek fel, mint egy kellemetlen személyt.

Mozdulatlan maradt.

Ez volt az első alkalom, hogy mentség nélkül hallottam megemlíteni a történteket.

„Nem a munka volt a baj” – mondta. „Én voltam az. Azt hittem, mindent meg tudok oldani anélkül, hogy bárki is tudná, hogy kudarcot vallok.”

Megtörölte az arcát a kezével.

– És azért hagytalak békén, hogy ne kelljen bevallanom.

Valeria az ablaktáblán hulló esőt bámulta. Évek óta várt ezekre a szavakra. Most másfajta fájdalmat érzett: a bizonyosságot, hogy talán már túl késő lesz.

– Örülök, hogy ezt felismered.

Rodrigo felemelte a fejét.

– Azt hiszed, hogy egy nap…?

Lassan megrázta a fejét.

– Megbocsáthatok neked. De nem megyek vissza hozzád.

Némán sírt.

Valeria szeme is könnybe lábadt, miközben folytatta:

–Azt akarom, hogy jó apa légy. Azt akarom, hogy anélkül tudhassak veled beszélni, hogy félnem kellene attól, hogy újabb hazugságra bukkanok. Ezen tudunk még dolgozni.

Rodrigo bólintott. Letette a borítékot az asztalra, és mielőtt letelt volna a 20 perc, távozott.

A következő hetek fontosabbak voltak, mint ez a látogatás.

Elkezdte betartani a gyerekek időbeosztását. Raktárvezetőként kapott állást, és abbahagyta a megfizethetetlen ajándékok ígérgetését. Az általuk előkészített megállapodások révén megmaradt vagyonából különített el pénzt a pénzügyi károk egy részének helyreállítására.

A ház körüli folyamat folytatódott. Nem volt csodaszer. Valeriának meg kellett tanulnia örülni a kis előrelépéseknek, és el kellett fogadnia, hogy némely válasz időbe telik.

A különválás véglegessé vált. Rodrigo írásban elismerte a tartozását, és beleegyezett egy évekre szóló fizetési ütemtervbe. Valeria minden oldalt elolvasott, mielőtt aláírta volna. Ezúttal kérdéseket tett fel, változtatásokat kért, és megtartotta a saját példányait. Távozáskor Adriana átnyújtott neki egy új mappát. Betette a táskájába, anélkül, hogy bárki másnak felajánlotta volna, hogy intézze az ügyet.

Egyik délután Marisollal Atlixcóba utazott. Nem mentek el a ház ajtajáig. Leültek egy padra a téren néhány fagylalttal.

– Úgy érzem, elhagytam – vallotta be Valeria.

A húga megértette, kire gondol.

– Apa nem arra vár, hogy kimentsd egy házból.

Valéria lesütötte a tekintetét.

– Minden ott volt.

Marisol megszorította a kezét.

– Abban is benne van, ahogy Mateóval számolsz érmékkel. És abban a szörnyű kávéban is, amit ugyanúgy főzöl, mint ő.

Valeria a könnyein keresztül felnevetett.

Hónapokkal később Marisol egyik dobozában megtalálta apja fényképét. A számítógépe mellé tette.

Egy évvel a vacsora után a vállalkozása még mindig kicsi volt, de már fenntartható. Kibérelt egy utcára néző kirakatú üzletet, és felvett egy asszisztenst, aki beteg édesanyja ápolása után tért vissza dolgozni.

Aztán jött egy friss diplomás és egy nő, akinek olyan órarendre volt szüksége, ami összeegyeztethető a fia iskolájával.

Valeria úgy szervezte meg a munkát, hogy az ügyfelek igényeit kielégítse anélkül, hogy minden vészhelyzetből egy végtelen éjszakát csinálna.

Nem mindig jártak sikerrel. Amikor hibáztak, beszéltek róluk, kijavították magukat, és továbbléptek.

Azon a napon, amikor kifizette az első 3 fizetést, felhívta Marisolt a helyiség fürdőszobájából.

– Már kint van – mondta sírva.

A húgának nem kellett volna megkérdeznie, hogy micsoda.

Valeria és a gyerekek addigra már egy szerény lakásban laktak. Az étkezőgarnitúra használt volt, és az egyik ablak beragadt, amikor esett az eső. Lucía rajzokat ragasztott a hűtőszekrényre. Mateo egy fiatal citromfát méregetett, amit egy cserépben tartottak.

Rodrigo segített nekik felvinni az utolsó dobozokat az emeletre. Mielőtt elindult, megkérdezte Valeriától, hová tegye őket. A lány észrevette a változást, és megköszönte neki.

Azon a vasárnapon a parkban ünnepelték Lucía születésnapját. Torták, egy kis torta és fényképek készültek, amelyeken Rodrigo megjelent a gyerekeivel. Utána elbúcsúzott, Valeria pedig visszament velük a lakásba. Lucía útközben elaludt, egy ajándékokkal teli zacskót szorongatva. Valeria nehezen vitte az ágyába, és mosolyogva levette a cipőjét.