Mercedes közelebb vitte a zseblámpát.

A bejegyzések azt írták le, hogyan telepített ki egy bányászati ​​vállalat több családot a régióból.

Adela és férje, Elías Castañeda, előkészítették ezt a barlangot azoknak, akiknek nem volt hová menniük.

Aurelio végigfuttatta ujjait két deszka illesztésén.

– Az az ember, aki ezt tette, tudta, hogyan kell dolgozni.

Addig olvasott, amíg egy ismerős nevet nem talált.

“Rosa tizennyolc éves lesz.

El akar menni.

Azt mondja, nem élhet örökké egy újabb szerencsétlenségre várva.

A dátum egybeesett anyja fiatalkorával.

Mercedes emlékezett arra, hogy mindig hallgatott, valahányszor valaki a hegyeket említette, arra az elszántságára, hogy beköltözzön a városba, és arra, hogy még látogatásra sem volt hajlandó visszatérni.

Még mindig nem tudtam, hogy a jegyzetfüzet a nagymamámé-e.

De kezdte úgy érezni, hogy a helynek van valami mondanivalója számára.

A hajnal egy nyögéssel hasított be a bejáratnál.

Egy sovány német juhász, egyik fülét lehajtva, figyelte őket az ágakról.

Aurelio egy darab kenyeret hagyott egy kövön, és hátralépett.

A kutya oda sem közeledett, csak evett.

Aztán ott maradt, mintha ő is engedélyt kérne a pihenésre.

– Neked sincs otthonod – mormolta Mercedes.

Árnyéknak nevezték el, mert követte őket, amikor kimentek felderíteni a környéket.

Röviddel ezután megállt egy ösvénynél és ugatni kezdett.

Egy férfi bukkant fel a fák között.

Egy hátizsákot és egy metszőollót cipelt.

Don Camilo volt az, egy kis gyümölcsös gondozója a domb túloldalán.

-Segítségre van szükséged? – kérdezte anélkül, hogy túl közel ment volna.

Aurelio érezte, hogy a szokásos válasz a torkában támad.

Mercedes kezet rázott vele.

-Igen.

A férjemmel eltévedtünk.

Éhesek vagyunk, és tudatnunk kell mindenkivel, hogy itt vagyunk.

Camilo vizet kínált nekik, és telefonált egy térerővel rendelkező helyről.

Délután megvizsgálták őket egy klinikán.

Néhány napig aludtak egy szobában a házukban, amíg visszanyerték erejüket, és valaki útmutatást adott nekik a dokumentumaikkal kapcsolatban.

Sombra is velük ment.

Egy szomszéd elintézte, hogy egy állatorvos megvizsgálja, de nem találtak senkit, aki jelentkezett volna érte, így a pár úgy döntött, hogy gondoskodik róla.

Az első éjszaka Camilo házában a kutya az ajtóban várakozott anélkül, hogy mert volna belépni.

Mercedes az ágy mellé tette a takaróját, és lefeküdt.

Órákkal később nedves orrot érzett az ujjai mellett.

Árnyék lassan átkelt, és ott pihent, nyitott szemmel.

A kezét a feje közelében hagyta, amíg az el nem aludt.

Három nappal később Camilo kíséretében visszatértek a barlangba.

Mercedes vissza akarta szerezni a naplót; Aurelio az asztalra gondolt, amit egy másik ács készített idegeneknek.

Adela nevének hallatán Camilo levette a kalapját.

– Apám arról a hölgyről beszélt.

Azt mondta, több családot is elrejtett, amikor elvették az otthonaikat.

Mindig is legendának tartottam a menhelyet.

A falakra nézett, majd Mercedesre.

– De egy elmesélt történet nem bizonyítja a családi kapcsolatot.

Megkeressük az iratait.

Ez az óvatosság nagyobb bizalmat keltett bennük, mint Esteban összes ígérete.

A következő hetekben Mercedes újságot olvasott Camilo asztalánál.

Adela feljegyzett születéseket, veszekedéseket, elvesztegetett terméseket és apró örömöket.

Néhány család csak néhány éjszakát töltött a menhelyen; másoknak hónapokba telt, mire otthont találtak.

Rosa másokon segített felnőttként, de végül belefáradt a szegénységbe, ami mindig türelmet követelt tőle.

Fiatalon távozott.

Adela azt írta, hogy nem kényszerítheti arra, hogy szeressen egy olyan helyet, ahol megtanult félni.

Mercedes sírt azon az oldalon.

Évekig azt hitte, hogy az anyja fázik.

Most egy lányra bukkant, aki elszökött anélkül, hogy tudta volna, hogyan térjen vissza.

Az egyik utolsó bejegyzésben más jelzés szerepelt:

“Elias készített egy dobozt a dokumentumoknak.

A megjelölt kő mögött van, a tűzhely mellett.

Olyan aláírásokkal vették el a földünket, amiket soha nem írtunk alá.

Ha bárki a családomból visszajön, találni fog valamit, amiről kérdezősködni tud.”

Aurelio Camilóval tért vissza.

Találtak egy alacsony követ, amelyen egy apró kereszt volt, és óvatosan eltávolították körülötte a laza anyagot.

Mögötte egy viaszos kendőbe csomagolt fémdoboz tűnt fel.

Mercedes remegő kézzel nyitotta ki a cipzárt.

Volt ott egy okirat, egy állítólagos adásvételi szerződés, egy ügyvéd levelezése és családi dokumentumok.

A levélben szabálytalanságokra figyelmeztettek egy nagy hegyvidéki földterület átruházásakor.

„Ez azt jelenti, hogy a föld a miénk?” – kérdezte Aurelio.

Mercedes a bélyegekre nézett.

– Ez azt jelenti, hogy meg kell kérdeznünk valakit, aki később nem akarja eladni nekünk.

Camilo elvitte őket Isabel Trejohoz, egy korábbi tanár lányához a régióból.

Az ügyvéd beleegyezett, hogy előzetes díj felszámítása nélkül felülvizsgálja az ügyet, és támogatást szerzett az eljáráshoz.

„Egy régi papírdarab önmagában nem old meg ennyi év problémáját” – magyarázta nekik.

Rekonstruálnunk kell a feljegyzéseket, igazolnunk kell a rokonságot, és felül kell vizsgálnunk, hogy kinek lehetnek jogai a földhöz.

Elkérte az eladott házhoz tartozó dokumentumokat is.

Mercedes letette a jegyzettömbös borítékját az asztalra.

Isabel valami sokkal sürgetőbbel kezdte, mint a hegy: segíteni nekik visszaszerezni az irányítást a számláik felett, és eldönteni, hogy ki képviselheti őket.

Aztán megmutatta nekik az egyes jelentkezéseket, mielőtt benyújtotta volna őket.

Amíg a nyomozás folyt, a szomszédok felújítottak egy lakatlan házat a gyümölcsös mellett.

Aurelio megjavította az ablakokat; mások hoztak egy kályhát és egy ágyat.