Mercedes ételt készített a dolgozóknak, mígnem Camilo emlékeztette, hogy ő is leülhet és pihenhet.

Apránként elkezdtek látogatók érkezni, akik nem azért jöttek, hogy megkérdezzék, mennyit érnek a holmijaik.

Egy lány segítséget kért a középiskola befejezéséhez.

A szomszéd hozott egy törött széket.

Aurelio és Mercedes felfedezték, hogy továbbra is képesek tanítani, helyrehozni a gyerekeket és szeretetet fogadni.

Sombra visszanyerte a súlyát, és elkezdett aludni a karosszékei között.

A menhely története egy regionális újsághoz jutott el.

Mercedes beleegyezett, hogy beszél Adeláról, de kérte, hogy a barlang pontos helyét ne hozzák nyilvánosságra.

A jegyzetben szó esett a földterület vizsgálatáról.

Két nappal később Esteban felhívott.

– Anya, láttam a telket.

Fel kell mérnünk, hogy mennyit érhet.

Mercedes lehunyta a szemét.

Hetek teltek el anélkül, hogy megkérdezte volna, hol alszanak.

– Édesapád lábadozik.

– Én is – felelte.

-Kiváló.

Pontosan ezért a legjobb érdekükben áll, hogy valaki intézze…

– Már kaptunk tanácsot.

Ha szeretne többet megtudni rólunk, hívhat minket.

A földdel kapcsolatos ügyeket ügyvédünkkel fogja megbeszélni.

Esteban szombaton érkezett Lorenával.

A szüleit a kis ház folyosója alatt találta.

Aurelio egy ajtót igazgatott; Mercedes az új diákja jegyzetfüzeteit rendezgette.

– Végre megtaláltam őket – mondta a fiú.

– Camilo üzenetet hagyott a címével az irodádban – válaszolta Aurelio –.

Három héttel ezelőtt.

Lorena lesütötte a tekintetét.

Esteban tovább beszélt utakról, turistaházakról és potenciális vevőkről.

Mercedes félbeszakította.

– Elhoztad a házszámláinkat?

Még szorosabban markolta a mappát.

— Ez már egy másik kérdés.

– Ezzel a problémával kellett volna kezdenünk.

Aurelio otthagyta a csavarhúzót az asztalon.

– Azt mondtad, hogy lesz egy lakóház.

Aztán adtál nekünk takarókat.

Édesanyád deszkákon aludt és addig járkált, amíg már nem tudott tovább járni.

Azért vagy itt, mert megjelent egy hír a földekről.

Esteban Camilóra nézett, aki bizonyos távolságból maradt.

– Nem szabad idegeneknek elmondanod a problémáinkat.

– Ez az idegen megkérdezte, hogy éhesek vagyunk-e – mondta Mercedes –.

Még nem tetted meg.

Lorena sírni kezdett.

A bátyja megpróbálta elmagyarázni, hogy minden bonyolulttá vált, hogy időre van szüksége, és senki sem érti, mekkora nyomás alatt dolgozik.

Mercedes a végéig hallgatott rá.

– Semmi mást nem fogunk aláírni.

A bankszámlakivonatainkat és a jogosan a miénket megillető pénzt akarjuk.

És ha újra ellátogat hozzánk, hagyja a projekteket az irodájában.

Esteban dühösen távozott.

Lorena lassan követte.

Mielőtt beszállt volna a kocsiba, ránézett apja kezére a frissen megjavított ajtón.

Emlékezett ugyanarra a kezére, amelyik a biciklijét fogta, amikor megtanult pedálozni.

A visszaúton folyamatosan látta őket.

Egy héttel később tért vissza, egyedül.

Egy ruhákkal teli táskát és egy mappát cipelt.

„Másolatokat kaptam arról, ami a bátyámnak volt” – mondta.

Én vittem el azokat az üzeneteket is, ahol arra kért, hogy győzzem meg őket.

Mercedes nem ölelte meg azonnal.

– Ön is kérte, hogy fogadjuk el.

-Igen.

És amikor abbahagyták a válaszadást, beletörődtem, hogy jól vannak.

Nem akartam szembenézni azzal, ami történik.

Elcsuklott a hangja.

– Nem azért jöttem, hogy megkérjelek, mondd, hogy nem komoly a helyzet.

Rájöttem, hogy elhagytam őket.

Aurelio odahozott egy széket.

Lorena leült velük, és megválaszolta azokat a kérdéseket, amelyeket korábban elkerült.

Azon a délutánon nem nyerte vissza elvesztett önbizalmát, de abbahagyta a bátyja mögé bújást.

A következő hónapokban elkísérte őket konzultációkra és találkozókra, segített a még mindig raktározott dobozokkal, és minden egyes látogatást, amit megígért, teljesített.

Néhány beszélgetés könnyekkel végződött.

Mások egy egyszerű vacsorán.

Mercedes elkezdte hívogatni, amikor valamire szüksége volt.

A számlák áttekintése során kiderült, hogy Esteban szülei pénzének egy részét saját adósságainak fedezésére használta fel.

Képviselőiken keresztül beleegyeztek, hogy visszaadják a rendelkezésre álló összeget, a többit pedig a megfelelő csatornákon keresztül igényelték.

Nem engedték, hogy amit vissza kellene adni, ajándékként mutassák be.

Egyszer küldött egy üzenetet egy nyugtával együtt: „Remélem, ezzel magunk mögött hagyhatjuk.”

Aurelio így válaszolt: „A pénznek számlái vannak.”

Amit velünk tettél, arról beszélnünk kell.

A hegy vizsgálata több mint egy évig tartott.

Voltak hiányos akták, mérések és napok, amikor Mercedes attól tartott, hogy nem éri meg a választ.

Izabella rekonstruálta a családi vonalat Adelától és Eliastól Rosáig, és Rosától önmagáig.

Összehasonlította a dokumentumokat, és minden egyes megfigyelésre kitért.

Végül elismerték azokat a jogokat, amelyeket Mercedes örökölt a menedékhelynek helyet adó földterületre és a völgy egy részére.

Nem volt elrejtett arany vagy vagyon a bankban.

Volt föld, munka, és annak a lehetősége, hogy soha többé senki nem fogja őket onnan kiűzni.

Mercedes másodszor is kérte a határozat bemutatását.

Kikereste a teljes nevét, majd a nagyszülei nevét a nyilvántartásban.

Egy zacskó papírral érkezett, amiket senki sem akart átnézni; most valaki még azokat is meghallgatta, akik már nem tudtak megszólalni.

Aurelio egy kis házat tervezett egy könnyen megközelíthető helyen.

Együtt építették, apránként vásárolt anyagokból és újrahasznosított ajtókból.

Tanította a fiatalabbakat, és leült, amikor fájni kezdett a térde.

Az első kész falra helyezte a rézkampót.

Mercedes posztolta az esküvői fotóját.

Ezután tanácsokkal és világos szabályokkal közösségi teret szerveztek a völgyben.

Lesznek majd kertek, felnőttoktatási tanfolyamok és ideiglenes szállás néhány olyan ember számára, akiknek felépülniük kellett, mielőtt továbblépnének.