Apránként visszanyerte erejét. Paolával és Hugóval, egy közlekedési koordinátorral megalapította a Ruta Clara nevű tanácsadó céget. Volt egy kis irodájuk és egy nyomtatójuk, amelynek több próbálkozás után kellett működnie.

Elvesztettek egy ügyfelet. Egy másik késett a fizetéssel. Hibát vétettek az árajánlatban, és együtt átbeszélték, hogyan javítsák ki.

De amikor Valeria azt mondta, hogy „mi”, a munkája is a szó része volt.

A kapcsolata Emilianoval is lassan megváltozott. Első csókjuk egy délután érkezett, amikor egy könyvespolcot próbáltak felakasztani. Emiliano megesküdött, hogy egyenes volt. Valeria a fára helyezte a vízmértéket, és mindketten a buborékra meredtek.

„Az épületnek van egyénisége” – érvelt.

Nevetett, letette a szerszámot, és odalépett.

Egy évvel a cancúni út után Ruta Clara meghívást kapott egy monterrey-i üzleti gálára. Egy ügyfél jelölte projektjét egy díjra, amely a kisvállalkozások számára kínált megoldásokat ismeri el.

Valeria otthagyta a meghívót az asztalon.

– Rodrigo ott lesz.

Emiliano bólintott.

– El akarsz menni a munkádért?

A nyomtatott nevére nézett. Nem szerepelt senkinek a társaként.

– Igen. De félek.

– Félelemmel mehetünk tovább.

Egy sötétzöld ruhát választott. A haja rövid hullámokban nőtt vissza. Egy darabig nézegette magát a tükörben, mielőtt feltette a fülbevalóját.

Amikor belépett a szobába, Emiliano elmondta neki, hogy egy videó fordított lejátszásával gyakorolta a nyakkendőkötést. Valeria nevetett, amikor Rodrigo meglátta.

Felismerte ezt a nevetést, mielőtt észrevette volna a ruhát.

Renata kíséretében közeledett.

– Jól nézel ki – mondta.

-Köszönöm.

Rodrigo Emilianóra nézett.

– Nem tudtam, hogy vele jössz.

– A csapatommal jöttem. A cégünket jelölték.

Paola az egyik asztaltól hívta. Valeria elköszönt, anélkül, hogy megvárta volna, míg Rodrigo előáll egy újabb kérdéssel.

Nem volt általános csend, és senki sem állt félre, hogy megnézze, ahogy elhalad. Ügyfelek és ismerősök üdvözölték. Valaki megkérdezte tőle egy lánykérést. Egy másik be akarta mutatni egy kollégájának.

Rodrigo zavartan nézte, ahogy volt felesége egy olyan helyet foglalt el, amely nem az ő felügyelete alatt állt.

A Ruta Clara díjat kapott a megosztott kézbesítési projektjéért. A csapat szerény irodájuk előtt jelent meg a képernyőn.

Valeria hideg kézzel lépett fel a színpadra.

„Amikor visszatértem a munkába, lassan kellett kezdenem” – mondta. „Paola és Hugo bíztak abban, hogy mivel tudok hozzájárulni, és azt is meghallgatták, hogy mit nem tudok még megcsinálni. A projektünk ebből a munkamódszerből született.”

Beszélt a vásárlóiról, a sofőrökről és azokról az emberekről, akik közbeléptek, ha egy kiszállítás rosszul sikerült. Megköszönte azoknak, akik támogatták, anélkül, hogy követelte volna tőle, hogy elég jól legyen ahhoz, hogy megérdemelje a társaságukat.

Nem nézett Rodrigóra.

Aztán kiment a folyosóra vizet venni. A férfi követte.

– Mindezt nagyon jól előkészítetted.

Valeria látta a tükörképét.

– A projekt?

– A bejárat. Gyere Emilianoval. Az a beszéd.

Ismerős fáradtságot érzett. Még azon az éjszakán is azt hitte, hogy döntései középpontjában áll.

– Nem azért jöttem, hogy üzenetet adjak át neked, Rodrigo.

Azt kérte, hogy egy félreesőbb helyen beszélhessen. A nő inkább a terem ajtaja közelében maradt.

Rodrigo lehalkította a hangját.

–Megijedtem, amikor diagnosztizálták nálad. Nem tudtam, mit tegyek.

Valéria hallotta.

– Mondhattad volna, hogy félsz.

– És ez változtatott volna bármin is?

– Tudtam volna, hogy velem vagy.

Összedörzsölte a kezeit.

– Nem volt könnyű téged így látni.

A kifejezés fájt. Vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt.

– Én sem. És egy hét szabadságot sem tudtam kivenni abból, ami velem történt.

Rodrigo lenézett a földre.

– Megpróbálhatnánk újra.

Valeria emlékezett rá, mennyire vágyott már ezekre a szavakra.

– Nem akarok visszamenni.

– Visszatértem az utazás előtt.

– Amikor elhagytam a ringet. Előtte írtam neked a kórházból, és nem válaszoltál.

Összeszorította az ajkait.

– Gondolom, Emiliano mindig tudja, mire van szükséged.

Valéria tagadta.

– Néha nem tudja. Megkérdezi. Ha hibázik, meghallgat. Azt is tanulom, hogy bocsánatkérés nélkül mondjam el, amire szükségem van.

Emiliano megjelent az ajtóban. Megállt, amikor meglátta őket.

Valeria azt mondta neki, hogy jól van. A férfi bólintott, és egy kicsit arrébb várt.

Rodrigo követte a tekintetét.

— Szereted őt?

Egy pillanatig hallgatta a saját válaszát.

-Igen.

– És szerettél engem?

Könnyek szöktek a szemébe.

– Sok. Ezért tartott olyan sokáig, mire elmentem.

Rodrigo láthatóan remélte, hogy így kevésbé fájdalmas lesz a búcsú. Valeria felvette a poharát.

–Remélem, egy nap megérted majd. Tovább kell lépnem az életemmel.

Visszament a nappaliba. Emiliano kezet nyújtott neki, és a lány elfogadta.

– El akarsz menni?

Valeria az asztalára nézett. Paola a desszertet mutatta neki.

– Még nem. Cseréltek nekem egy kis süteményt.

Hazafelé menet elmondta Emilianónak, hogy azt mondta, szereti.

Néhány másodpercig csendben maradt.

– És nekem is el akartad mondani?

Valéria elmosolyodott.

– Igen. Még akkor is, ha nincs ünnepség vagy nehéz beszélgetés. Meg akkor is, amikor könyvespolcot kell javítanod, és rosszabbul végzed.

Felnevetett. Amikor megérkeztek, egy pillanatig kézen fogva álltak az autóban.

A következő hónapokban Rodrigónak be kellett zárnia egy fiókot, amelyet kellő tervezés nélkül nyitottak meg. Olyan panaszokat hallott, amelyeket korábban elutasított, és rájött, milyen költséges volt pótolni azokat, akik már nem bíztak az ígéreteiben.