Megtiltotta, hogy elmenjek apa évfordulójára… és aztán megtudta, ki fizette az ajándékot.

A mostohaanyám hét órával azelőtt megtiltotta, hogy apámmal együtt részt vegyek a házassági évfordulóján, mielőtt átadtam volna az ajándékot, amit a sajátjaként vettem.

„Ernesto ma az igazi családjával akar lenni. Ne gyere Valle de Bravóba.”

A tükör előtt olvastam az üzenetet, az egyik fülbevalót a fülemben, a másikat a kezemben tartva.

Néhány másodpercig azt hittem, félreértettem.

Harminchárom évig voltam Ernesto Mendoza lánya. Együtt éltük túl anyám halálát, a munka nélküli hónapokat, és azt a házat, ahol néha quesadillákat ettünk vacsorára, mert mást nem engedhettünk meg magunknak.

De Beatriz szerint aznap reggel már nem tartozott a családjához.

Felhívtam őt.

– Apám kért meg, hogy ezt mondd el nekem?

– Ne bonyolítsd a dolgokat, Daniela. Ma van az évfordulónk.

– Engem is meghívott.

–Kötelességből. Jobban ismerem őt bárki másnál.

Megnyomtam a telefont.

– Úton van egy fontos ajándék. Megvettem.

–És apád imádni fogja. Már gondoskodtam róla, hogy minden tökéletesen menjen.

– Nem adhatod elő a sajátodként.

Beatriz halkan felnevetett.

– Ne beszélj sokat. Maradj otthon, és hagyd, hogy békés napunk legyen.

Letette a telefont.

Amit nem tudtam, az az volt, hogy a kék Jeep még mindig a nevemre volt regisztrálva, én biztosítottam, és egy olyan peronon volt, amelynek úti célját telefonhívással meg lehetett változtatni.

Apám úgy ismerte a motorokat, mint mások a gyermekeik hangját.

Amikor hétéves voltam, felmásztam egy üdítősládára, hogy bekukkantsak az 1983-as Jeep CJ7 motorházteteje alá.

Sötétkék volt, homokszínű ülésekkel, és akkora zajt csapott indításkor, hogy a szomszédunk becsukta az ablakot.

„Ez a legrondább autó az utcán” – mondta neki.

Mindig nevetett.

– Ezért senki sem akarja ellopni.

A szombaton kávé, zsír és frissen vásárolt tortilla illata terjengett. Anyukám kijött a teraszra a reggelivel, és úgy tett, mintha bosszús lenne, amikor ránk zúzódott a reggeli.

Miután meghalt, amikor tizenöt éves voltam, továbbra is ott találkoztunk.

Néha egy órát is eltelt szó nélkül.

Ő egy alkatrészt vizsgált. Én szerszámokat tisztítottam. Így tartottuk egymás társaságát, amikor még nem tudtuk, mitévők legyünk a hiányzókkal.

A dzsip eltűnt azon a nyáron, amikor felvettek az egyetemre.

– Eladtam – magyarázta apa –. Valami praktikusabbra volt szükségem.

Hittem neki.

Túl elfoglalt voltam azzal, hogy elképzeljem a querétarói életemet ahhoz, hogy megálljak és belenézzek az övékébe.

Négy évvel később Maribel nagynéném egy étkezés közben megemlítette, hogy Ernesto eladta a dzsipet, hogy kifizesse a tandíjamat, a szobabérleti díjamat és az első félévi tananyagaimat.

Úgy mondta, mintha egy kedves részletre emlékezne.

Letettem a villát.

Apa folytatta az evést.

Később mosogatás közben találtam rá.

– Miért nem mondtad el nekem?

Megvonta a vállát.

– Mert aggódni fogsz.

– Ez volt a kedvenc autód.

Elzárta a csapot.

– És te voltál a kedvenc lányom.

– Én vagyok az egyetlen lányod.

– Nézd, milyen szerencsések voltunk!

Nevettem, de aznap éjjel sírva aludtam el.

Évekkel később, amikor mérnökként jól kerestem, úgy döntöttem, hogy visszaadok valamit ebből a boldogságból.

Nem sikerült visszaszereznem az eredeti járművet. Több tulajdonosa is volt már, és elvesztettem a nyomát.

De találtam egyet ugyanabból az évből Pueblában, megfelelő motorral és egy még restaurálható karosszériával.

Öt hónapba telt.

Átnéztem a régi fényképeket, kiválasztottam a festéket, megkerestem a megfelelő fogantyúkat, és vitatkoztam a kárpitossal, mert az ülések első árnyalata túl sötét volt.

Négyszáznyolcvanezer pesót költöttem a vásárlás és a munka között.

Ez a megtakarításaim jelentős részét tette ki. Nem vártam tapsot. Csak újra látni akartam apámat a volán mögött ülni.

A Beatrizzel kötött tizedik házassági évfordulójának megünneplése tökéletes pillanatnak tűnt.

Tévedtem ebben.

A mostohaanyám sosem kezdett nagy kitörésekkel.

Azzal kezdődött, hogy anélkül megváltoztatott egy vasárnapi ebédet, hogy szólt volna nekem. Aztán jöttek a hívások, amiket – szerinte – én nem tettem meg, és az ajándékok, amik a kártyám nélkül jelentek meg.

Amikor rákérdeztem, mindig volt értelmes magyarázata.

– Azt hittem, dolgozol.

– Apád fáradt volt.

„Elküldtem az üzenetet, de tudod, hogy van a telefon.”

Ha kitartó voltam, sóhajtott, és úgy nézett rám, mintha udvariatlan lenne a szomorúságom.

Apa nyugalmat kért.

– Mindkettő fontos számomra.

Hinni akartam, hogy ennyi elég volt.

Tavaly karácsonykor Querétaróból autóval mentem a tolucai házához. Ajándékokat és egy salátát vittem, ami kicsit kiömlött a csomagtartóban.

Lekapcsolt lámpákat találtam.

Áttették a vacsorát Beatriz nővérének házába.

Amikor apa másnap felhívott, nagyon megbántódott.

– Vártunk rád.

Elmagyaráztam neki, hogy senki sem figyelmeztetett.

Elhallgatott, majd így szólt:

– Nos, félreértés történt.

Ez a mondat véget vetett a beszélgetésnek.

Számomra semmi sem ért véget.

Ennek ellenére, amikor Beatriz felajánlotta, hogy koordinálja a Jeep kiszállítását, elfogadtam. Szükségem volt valakire a szállodában, aki megmondja, hová parkoljam a platót.

Elküldtem neki a foglalkozás menetrendjét és egy fotót a workshopról.

Több képet kért.

– A meglepetést megfelelően elő kell készíteni.

Összetévesztettem az érdeklődését azzal, hogy közelebb akar kerülni hozzá.

Az évforduló reggelén, a hívása után, kétszer is felhívtam apámat.

Nem válaszolt.

Írtam neki:

„Apa, beszélnem kell veled, mielőtt elmegyek. Fontos.”