Beleszeretett egy építőmunkásba… anélkül, hogy tudta volna, hogy valójában a milliomos építész és a projekt támogatója.
1. RÉSZ
A csésze kicsúszott a kezéből, mielőtt Renata felfoghatta volna, mit lát.
Forró kávé ömlött a konyha padlójára, miközben mozdulatlanul ült a televízió előtt. A képernyőn megjelent Alejandro Santillán, a férfi, akibe beleszeretett, de már nem poros csizmát, régi pólót vagy sapkát viselt, amit az építkezésen használt.
Kifogástalan öltönyt viselt, és több tucat újságíróval beszélt.
„Alejandro Santillán építész, Mexikó egyik legfontosabb műtermének tulajdonosa és a San Miguel de Allende régi városi palotájának restaurálásának igazgatója.”
Renata érezte, hogy összeszorul a gyomra.
Az állítólagos munkás, aki a műanyag dobozaiból evett, és úgy tett, mintha nem tudná, mikor érkezik meg a főnök, nem kőműves volt.
Minden az övé volt.
És a legrosszabb nem az volt, hogy felfedezte, hogy pénze van, hanem az, hogy rájött, hetekig a szemébe nézett, miközben a lány a legnagyobb kudarcairól mesélt.
Mindez 3 héttel korábban kezdődött.
Renata Cárdenas 35 éves volt, és egy fehér kisteherautót vezetett, ami olyan öreg volt, hogy csak akkor csukódott be, ha csípőjével nekiment az ajtónak. La Gaviota-nak (Sirály) nevezte el, mert fékezéskor visított.
Méridában született, majd Guanajuatóba költözött azzal az álommal, hogy a zenéből fog megélni. Évekig bárokban énekelt, demókat vett fel, és várta a soha be nem érkező hívásokat. Amikor elfogytak a megtakarításai, nagymamája receptjeiből kis élelmiszeripari vállalkozást indított.
Minden kedden és pénteken ebédet vitt a régi városháza felújításával megbízott munkásoknak.
– Elérkezett a megváltás! – kiáltotta Beto egy állványzatról, amikor meglátta a teherautót.
–Megérkezett az étel. A megmentés többe kerül, és nem tartalmaz tortillát.
Azon a napon vakondot, vörös rizst és babot evett. Alejandro úgy volt az építkezésen, mint bármelyik másik munkás. Eredeti szándéka nem az volt, hogy bárkit is becsapjon. Meg akarta figyelni, hogyan működik a projekt, amikor az alkalmazottak nem a tulajdonost próbálják lenyűgözni.
Szinte mindenki tudta, hogy ki ő. Renata nem.
„Maradt még ennivaló?” – kérdezte.
– Ha nem vagy válogatós, akkor igen. Az utolsó tartály alul van.
Alejandro beszállt a teherautó hátuljába, hogy megkeresse. Ekkor Beto felhívta Renatát, hogy fizessen neki. Renatának borravalót kellett adnia, majd visszatért a kocsihoz, és a szokásos módon bezárta az ajtókat.
Nem hallotta a kopogást bentről.
Bekapcsolta a zenét, felhangosította, és énekelni kezdett, miközben La Gaviota végigsétált a macskaköves utcákon.
Alejandro hátraesett, és egy hagymás dobozra esett. Az első kanyarban egy köménnyel teli zacskó csapódott ki a válla fölött. Egy lejtőn egy alumíniumfedél csapódott a fejébe.
Renata 15 percig vezetett.
Amikor megérkezett az épületéhez, kinyitotta a teherautót, és Alejandrót két fazék között találta, hajában rizzsel, ingén salsával, szakállában pedig korianderrel.
– Mit csinálsz ott?
– Éppen azon gondolkodom, hogy bejelentsek-e egy emberrablást, vagy elkérjem a vakond receptjét.
Renáta nevetni kezdett.
– Sajnálom, de úgy nézel ki, mint egy luxuskrokett.
Megpróbált lemászni, de elvesztette az egyensúlyát. Renata fogta a karját.
– Szédülsz.
— Teljesen jól vagyok.
– Ezt mondják minden férfi 2 másodperccel azelőtt, hogy elájulnak.
Bevitte a kis lakásába, kölcsönadott neki néhány ruhát a bátyja ruháiból, és fahéjas kávét főzött. Alejandro a kanapénak támasztott gitárt és a versekkel teleírt szalvétákat nézte.
– Énekes vagy?
– Frusztrált zeneszerző. Ez pontosabb.
Renata mesélt neki az elutasított modelljeiről, és arról, hogyan változtatott egy vereséget üzletté. A férfi közbeszólás nélkül hallgatta végig.
– Nem szabad feladnod a zenélést.
– Nem hagytam el. Csak szalvétákba rejtettem.
– Az is számít.
Amikor Renata megkérdezte tőle, hogy mindig is kőműves szeretett volna-e lenni, Alejandro így válaszolt:
– Mindig is szerettem építeni dolgokat.
Igaz volt, de nem a teljes igazság.
Attól a naptól kezdve várni kezdte La Gaviota szállítmányait. Együtt ettek egy jacarandafa alatt, és épületekről, receptekről és dalokról beszélgettek.
Renata észrevette, hogy a feltételezett munkás túl sokat tud az építészetről. A kezei kifogástalanul manikűröztek, és hátborzongató magabiztossággal mozog.
„Ki maga valójában?” – kérdezte tőle egy kulturális rendezvényen tett kirándulás során.
Alejandrónak lehetősége volt bevallani.
– Bonyolult az életem.
– Ez egy gyáva válasz.
– Majd szólok, ha megtaláltam a helyes utat.
Renata beleegyezett, bár nem engedte, hogy megcsókolja.
– Még mindig érzem, hogy van benned egy rész, amit nem ismerek.
Alejandro egyedül tért haza. Tudta, hogy minden egyes hallgatásnap hazugsággá változtatja a hallgatást.
Azonban ismét elhallgatott.
És amikor Renata meglátta a tévében, rájött, hogy a férfi, akinek kinyitotta a háza ajtaját, soha nem adta meg neki a lehetőséget, hogy eldöntse, be akar-e menni az övébe.
2. RÉSZ
Renata lekapcsolta a tűzhelyet, fogta a kulcsokat, és elhajtott a városházára.
Egy ideiglenes irodában találta Alejandrót, aki angolul beszélt egy tervrajzokkal borított asztal előtt.
—Tedd le.
Látta az arcát, és megértette.
– Meg tudom magyarázni.
– Ön Alejandro Santillán, a művet rendező stúdió tulajdonosa?
-Igen.
– Maga a főnök?
-Igen.
Minden válasz egy emléket rombolt le.
– Mikor tervezted elmondani?
-Vasárnap.
– Nem érdekel, mikor döntöttél úgy, hogy abbahagyod a hazudozást. Az érdekel, hogy megtetted.
Alejandro elmagyarázta, hogy eleinte csak észrevétlen akart maradni a munkások között.
