Az évfordulónkon a férjem a „legnagyobb hibájának” nevezett. Öt nappal később könyörgött, hogy hozzam helyre, amit tettem.
Roberto Alcázar felemelte a poharát az étterem közepén, rámosolygott az asztal körül összegyűlt 12 emberre, és így szólt:
– Koccintsunk életem legnagyobb hibájára: Elenához feleségül mentem.
Egy pillanatig senki sem reagált.
Aztán az anyja hangosan felnevetett. Teresa hátravetette a fejét, mintha az év legjobb viccét hallotta volna. Arturo, Roberto öccse, nevetve csapott az asztalra, Mónica, a felesége pedig úgy tett, mintha befogná a száját. Még Santiago, Elena és Roberto egyetlen fia is kényelmetlenül elmosolyodott, mielőtt lesütötte a szemét.
Elena lassan a tányérra tette a villát.
Egy elegáns guadalajarai étteremben ünnepelték 27. házassági évfordulójukat. Gyertyák, fehér virágok és egy csokoládéba mártott nevükre festett torta fogadta őket. Roberto lefoglalt egy külön szobát, hogy megmutassa családjának a tökéletes életet, amelyet – elmondása szerint – saját kezűleg épített fel.
Mostanra majdnem három évtizedet együttvéve megalázóvá silányított.
– Meg fogod bánni, hogy ezt kimondtad – figyelmeztette Elena.
A nevetés egy pillanatra elhalt.
Roberto hátradőlt a székében, és megvetően elmosolyodott.
– Nézd csak. A kiközösített nő már fenyegetőzik.
Terézia ismét nevetett.
– Ne légy ilyen érzékeny, Elena. Roberto csak viccel.
– Természetesen – tette hozzá Arturo. – Végül is a bátyám olyan életet adott neked, amit sok nő megirigyelne.
Elena minden arcot figyelt az asztalnál. Teresa évek óta mondogatta, hogy a menyének szerencséje volt, hogy ilyen szorgalmas férfira talált. Arturo gyakran utalt arra, hogy Elena túl korán ment nyugdíjba. Mónica színlelt kedvességgel kérdezte tőle, hogy nem unatkozik-e egész nap otthon.
Egyikük sem tudta, miért hagyta ott Elena az állását.
Roberto tudta.
Azt is tudta, mi történt, amikor a cége majdnem csődbe ment.
Elena felállt, felvette a táskáját, és a férjére nézett.
– Élvezd az ünneplést. Lehet, hogy ez az utolsó, amit megengedhetsz magadnak azzal, hogy úgy teszel, mintha mindent magad csináltál volna.
– Ne kezdd a drámáddal – motyogta Roberto.
De a lány már elsétált.
Kint gyenge eső esett a Vallarta sugárúton. Elena remegő kézzel ért a kocsijához. Nem csak düh volt. Valami eltört benne, bár évek óta először ez a törés lehetővé tette számára, hogy tisztán lásson.
Mindig felmentette Robertót. Azt mondták, hogy a felesége és a családja közé szorult, és hogy a problémák elkerülése érdekében inkább hallgatott.
Azon az éjszakán megértette az igazságot.
Roberto nem két oldal között szorult. Már régen kiválasztotta a sajátját.
A ház csendes volt, amikor Elena visszatért Zapopanba. Egyenesen felment a férje irodájába.
Évekig kerülte a belépés szándékát. Nem azért, mert Roberto megtiltotta, hanem mert belefáradt abba, hogy egy helyért küzdjön egy olyan cégen belül, amelynek felépítésében ő is segédkezett.
Amikor megalapították a Remodelaciones Alcázart, Roberto építkezéseket látogatott és ügyfelekkel beszélt, míg Elena fogadta a hívásokat, megszervezte a munkacsapatokat, árajánlatokat készített és kiszámolta a béreket. Hónapokig fizetés nélkül dolgozott, mert minden fillérnek a vállalkozásban kellett maradnia.
A legrosszabb válság 14 évvel ezelőtt történt. Több ügyfél lemondott projekteket, és három építőipari cég sem fizette ki őket. Roberto tartozott a fizetésekkel, az anyagokért és a gépek havi törlesztőrészleteiért.
Elena apja ugyanebben a szezonban halt meg.
Don Julián egy kis házat és némi megtakarítást hagyott rá Tlaquepaquéban. Elena eladta az ingatlant, és 2 800 000 pesót gyűjtött. Ez volt minden, amit apja közjegyzőként végzett élete során összegyűjtött.
Roberto arra kérte, hogy a pénzt a cég megmentésére fordítsa.
„Visszafizetem, ha magunkhoz tértünk” – ígérte, és megfogta a kezét. „Soha nem felejtem el, mit teszel értünk.”
Julian úr ügyvédjének tanácsára a pénzt a cégnek nyújtott magánkölcsönként dokumentálták. Ezenkívül Elena szerződéssel védett pénzügyi részesedést kapott.
A cég túlélte.
Aztán felnőtt.
És minél sikeresebb lett, annál inkább megváltozott Roberto története. Hamarosan az üzletévé, az áldozatává és a diadalává vált. Elena a csendestársból egy szerencsés feleséggé vált, aki mások erőfeszítéseiből él.
Kinyitotta az irattartó szekrényt. Megtalálta az eredeti szerződést és mellékleteit, de egy nemrégiben használt mappát is felfedezett.
Bankszámlakivonatokat, banki kérelmeket és hitelszerződéseket tartalmazott. A cég sokkal többel tartozott, mint amennyit Roberto beismert. Két elakadt üzleti projektje, lejárt számlái és egy 12 000 000 peso összegű hitelkeret is volt, amelynek megújítása öt nap múlva esedékes volt.
Alul személyes garancia iránti kérelem szerepelt.
A garanciát Elena vagyona fedezné.
Roberto már benyújtotta a pénzügyi kimutatásainak másolatait. Csak az aláírása hiányzott.
Elena háromszor elolvasta a dokumentumot.
A nő, akit kitartott nőnek nevezett, továbbra is az a mentőöv volt, akit arra tervezett használni, hogy eltussolja a hibáit.
Minden egyes lapot lefényképezett, és a dokumentumokat pontosan a helyükre tette vissza.
Roberto majdnem egy órával később érkezett meg.
– Szégyenletes jelenetet rendeztél – mondta az ajtóból.
Elena egy nyitott könyvvel a kezében ült.
– Nem, Roberto. Te csináltad a műsort.
– Ez egy vicc volt.
–Egy vicchez mindenkinek jól kell szórakoznia.
Felhorkant, és bement a hálószobába. Elena 27 év óta először nem követte, hogy megpróbálja megoldani a vitát.
Másnap reggel felhívta Mauricio Salgadót, az ügyvédet, aki az apjával dolgozott.
Mauricio Adriana Cárdenas, az üzleti szerkezetátalakításra szakosodott könyvelő kíséretében nézte át a fényképeket.
