1. RÉSZ
— Az a sziklás rész Marinának való. Végül is, mivel mindig is szeretett a növényekkel játszani, hadd próbálja meg, tud-e termeszteni valamit ott, ahol még a tehenek sem akarnak állni.

Roberto Salgado nevetése úgy érte a családot, mint egy pofon az arcába.

A telektérképet a teherautója motorháztetejére terítette, a szétválás tanújaként összegyűlt számos szomszéd szeme láttára. Ujja az El Encinal tanya legmagasabb pontjára mutatott, egy vidéki közösségben, Tapachula közelében, Chiapas államban: egy száraz domboldal, tele világos színű kövekkel, és alig egy réteg földdel a sziklán.

Claudia, a középső nővér, a szürke üresség felé nézett, és röviden felnevetett.

– Ez nem örökség, Roberto. Ez büntetés.

Néhány szomszéd nyugtalanul lesütötte a szemét. Mindannyian tudták, hogy Don Otilio, a három testvér apja, egyenlően osztotta fel közöttük a ranchot. Azt is tudták, hogy Marina az öregember életének utolsó két évét azzal töltötte, hogy elkísérte a vizsgálatokra, cserélte a kötéseit, beadta a gyógyszereit, és az ágya mellett aludt, amikor a rák miatt már nem tudott egyedül felkelni.

Roberto néhány vasárnaponként megjelent.

Klaudia telefonált.

És most ők voltak az elsők, akik választottak.

Roberto a patak menti sík területet tartotta fenn magának. Claudia a közútról a legjobban megközelíthető legelőt kapta. Marinának megmaradt az évtizedekig „Kőfejtőnek” nevezett terület.

Marina a kövekre nézett, majd az övére erősített régi machetére. Az apjáé volt. A nyele sötét volt az évek izzadságától.

– Majd én megtartom őt.

Roberto pislogott.

– Nem fogsz panaszkodni?

-Nem.

– Ne mondd később, hogy senki sem figyelmeztetett.

-Én nem fogom megtenni.

Ez a nyugalom jobban zavarta, mint egy vita.

Amikor testvérei elmentek, Don Anselmo, aki évtizedekig a család szomszédja volt, aggódva odalépett hozzájuk.

– Kisasszony, még mindig fogadhat ügyvédet. A megállapodást aláírhatták, de aljas tett volt.

Marina a hegyoldalra szegezte tekintetét.

– Hagyd ezt így, Don Anselmo.

– Még fű sem nő ott.

—Fű sz.

A válasz megdöbbentette.

Amit Roberto és Claudia nem tudtak, az az volt, hogy Marina már majdnem 3 éve csendben tanul.

Apja betegsége alatt találkozott Julián Méndezzel, egy mezőgazdasági technikussal, aki a Soconusco régió kis banántermelőit látta el tanácsokkal. Marina követte őt a körútjain, kérdéseket tett fel, jegyzetelt egy jegyzetfüzetbe, és meghallgatta a mások által unalmasnak tartott magyarázatokat.

Egy délután Julián mondott valamit, amit soha nem felejtett el:

– Egy legelőnek egyenletesebb termőképességre van szüksége. Egy banánnövény azonban másképp reagálhat. Ha minden ültetőgödröt jól előkészítünk, szerves anyagot dolgozunk be, feljavítjuk a talajt, és megfelelő mélységben megtaláljuk a megfelelő helyeket, akkor egy legeltetésre alkalmatlan lejtő sem feltétlenül vész el.

Ettől kezdve Marina másképp kezdett tekinteni La Canterára.

A kiosztás utáni héten elvett egy ásót, Don Otilio machetéjét és kölcsönkért egy talicskát.

Az unokaöccse, Emiliano, egy 16 éves fiú és egy unokatestvér fia, szombatonként elkezdett segíteni neki.

– Néni, Roberto azt mondja, hogy pénzt temetsz.

Marina újabb rakomány trágyát öntött egy szőlőtőkébe.

– A nagybátyád csak egyetlen módon tudja használni a földet.

– Mi van, ha igaza van?

Mosolygott.

–Akkor pénzt veszítek a munkával. De ha igazam van, megtud valamit, amiről soha nem akart rákérdezni.

Körülbelül 60 centiméteres ültetőgödröket készítettek mindkét oldalon, azokon a területeken, ahol a szikla elegendő mélységet biztosított. Julián utasításait követve trágyát, avart, száraz tarlót és mezőgazdasági meszet kevertek össze.

Roberto egy délutánt töltött az új teherautójában, és megállt az út szélén.

„Marina! Még van időd kilépni ebből az őrületből. Gyere, dolgozz velem. Fizetek neked a ranch könyvelésének kezeléséért.”

Klaudia az anyósülésen ült.

– Hagyd békén. Ha elfogy a pénze, sírva fog jönni.

Marina folytatta a lapátolást.

– Amikor ez megtörténik, te leszel az első, aki megtudja.

A testvérek nevetve távoztak.

De a nevetés már nem tűnt könnyednek, amikor két hónappal később Marina egy kisebb vidéki kölcsönért folyamodott, és megvette első banánültetvényeit.

A pletyka elkezdődött a faluban.

Hogy kétségbeesett volt.

Hogy apja halála okozta fájdalom a fejét is érintette.

Csak büszkeségből akart valami lehetetlent bebizonyítani.

Még az egyik nagybátyja is elment a keresésére, hogy figyelmeztesse, a “család hírnevét rontja” azzal, hogy eladósodik egy kudarcra ítélt projekt miatt.

Marina senkivel sem vitatkozott.

Ő ültetett.

Öntözte.

Beborította a földet.

Eltávolította a beteg leveleket.

Feljegyezte a dátumokat.

Várjon.

Hónapokig semmi rendkívüli nem történt.

Egészen addig, amíg a 10. hónap körül Emiliano be nem rohant a házba.

– Néni, el kell jönnöd!

Marina távozott, azt gondolva, hogy valami állat jutott be az ingatlanba.

Amikor megérkezett La Canterába, mozdulatlan maradt.

A szürke kövek között, ahol éveken át alig maradt fenn a száraz fű, hatalmas, zöld és fényes levelek sorai álltak.

És néhány növény alatt megjelentek az első szőlőfürtök.

De az igazi meglepetés még aznap délután ért, amikor Julián megvizsgálta a terepet, fényképeket készített, és mondott neki valamit, ami örökre megváltoztatta Marina és testvérei kapcsolatát:

– Még ne add el. Ha ezek a méretek helyesek, Roberto nem a ranch legrosszabb részét adta neked… akaratlanul is azt a részt, amelyik a legtöbbet érheti.