A fiatal szobalány lánya belebotlott az alvó hercegbe, és amit tett, örökre megváltoztatta őt.
Amikor Lucía Herrera megtalálta lányát a tiltott szobában, arra gondolt, hogy aznap délután elveszíti az állását, a fedelet a feje felett, és azt a kevés békét, amit özvegység után sikerült elérnie.
De amit az ajtó kinyitásakor látott, az szóhoz sem juttatta.
A kislánya a szőnyegen ült, és egy könyvet mutatott a régió legrettegettebb emberének.
A herceg térdén pedig egy olyan takaró volt, amilyet három éve senki sem mert megérinteni.
– Aztán a sárkány tüsszentett és elégette a reggelijét – magyarázta a lány.
Don Sebastián de Alarcón teljes komolysággal hallgatta.
1768 októbere volt. A Monteoscuro-palotában, Új-Hispánia útjai és erdei között mindenki ismerte a szabályt: senki sem közelítheti meg a keleti folyosó utolsó ajtaját.
A szoba a herceg egy másik korszakához tartozott.
Ott beszélgetett majd a húgával, Doña Catalinával, az egyetlen emberrel, aki képes volt nevetni a hallgatásán. Ott választották ki az erdőt bölcsőnek, amikor bejelentette, hogy kislányt vár.
Később a hintója felborult egy viharban.
Katalin meghalt, mielőtt a lánya megszületett.
Sebastian abban a szobában fogadta a hírt. Másnap reggel bezárta az ajtót, és eltette a kulcsot.
A húga csészéje a polcon maradt. A kis portréja lefelé fordítva. A kislánynak szánt takaró összehajtva maradt a kanapé mellett.
Három évig senki sem említette előtte Catalina nevét.
Lucía ismerte a fájdalmat, bár soha nem tudta ajtó mögé zárni.
A férje, Joaquín, egy templomtorony javítása közben leesett az állványzatról, és meghalt. Isabel mindössze hat hónapos volt.
A temetés után is folyamatosan jöttek a számlák. A kislánynak továbbra is tejre, ruhára és gondoskodásra volt szüksége.
Lucia a herceg szolgálatába lépett, és megtanult sírni, miután lekapcsolta a lámpát.
Azon a reggelen a szomszéd, aki Isabelt gondozta, betegen ébredt. Lucíának nem volt családja a közelben, és nem volt pénze, hogy egy napnyi munkát veszítsen.
Bevitte a lányt a palotába, és megkérte a házvezetőnőt, hogy vigyázzon rá, amikor csak lehetséges.
Egy, a konyha közelében lévő szobában hagyta, kenyérrel, egy almával, két fa állattal és egy illusztrált könyvvel.
– Ne menj el innen! – figyelmeztette. – Megkereslek.
Isabel felemelte három ujját.
– Hároméves vagyok. Már tudom, hogyan kell várni.
Szinte egész délelőtt várt.
Aztán megjelent Copito.
A fehér macska belépett, megszagolta az almát, majd hátranézve elment.
Izabella követte a folyosóra.
– Csak megnézem, merre mész.
Copito felment a szolgálati lépcsőn.
A lány elkísérte, kezében a könyvével.
Egyikük sem tudta, hogy a herceg aznap reggel kinyitotta a tiltott szobát.
Egy álmatlan éjszaka és egy földterületről folytatott vita után Sebastian megtalálta a kulcsot a papírjai között. Hosszan nézte.
Végül felment.
A szobában por és régi levendula illata terjengett.
Leült a kanapéra, azzal a szándékkal, hogy még néhány percig marad.
A kimerültség úrrá lett rajta.
Copito belökte a résnyire nyitva hagyott ajtót. Isabel követte be.
Látta a könyveket, a földgömböt és az alvó férfit.
Azt is észrevette, hogy fázik.
Letette a mesekönyvét a földre, a takarót a kanapéra vonszolta, és amennyire csak tudta, elrendezte. Aztán leült, hogy csendben elmesélje a mesét, amit az anyja minden este felolvasott neki.
A herceg arra ébredt, hogy egy sárkány nem tud levest főzni.
Néhány másodpercig nem értette, mit lát.
-Ki maga?
– Izabella.
A takaróra nézett.
– Védekeztél helyettem?
– Hideg volt a kezed.
A lány várt.
– Most meg kell mondanod a neved.
– Sebastian.
Isabel nehezen ismételte meg, de végül úgy döntött, hogy elfogadható.
Aztán alaposan megnézte.
Szomorú vagy?
A kérdés szóhoz sem jutott.
Mindenki tudni akarta, hogy haragszik-e, jóváhagy-e egy vásárlást, vagy elenged-e egy adósságot.
Senki sem kérdezte, hogy szomorú vagyok-e.
– Igen – válaszolta végül.
Izabella bólintott.
– Az anyukám is. Néha.
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, megérkezett Lucia.
Sápadtan lépett be, megállt a lánya mellett, és összekulcsolta a kezét, hogy leplezze, mennyire remegnek.
– Elnézést, excellenciás uram. Én hoztam el. Az én felelősségem.
Sebastian visszanyerte szigorú arckifejezését.
– A lánynak nem szabadna itt lennie.
-Tudom.
Lucía felvette a könyvet.
– Most indulunk. Csak arra kérlek, ne ijesztsd meg.
Izabella megrántotta a szoknyáját.
– Nem ijesztett meg. Ő a barátom.
A herceg mozdulatlan maradt.
Ezt a szót nem használták vele anélkül, hogy előbb mérlegelték volna.
Lucia az ajtó felé indult.
– Várj – mondta Sebastian.
A kezében tartott könyvre nézett.
– Megtanul a sárkány főzni?
Izabella elmosolyodott.
– Még nem jutottunk el idáig.
A herceg lassan lélegzett.
– Holnap visszajöhetnek.
Lucia nem válaszolt azonnal.
-Szóval így?
A kérdés bármelyik adminisztrátorától szemtelen lett volna.
Úgy beszélt, mint egy megérteni próbáló anya.
– Hogy befejezzem a történetet.
Lucia a tekintetét fogva tartotta.
– Egy óra. Ott leszek. És ha nem akar visszajönni, akkor nem fog.
Sebastian éppen emlékeztetni akarta őket, hogy ki adta a parancsokat abban a palotában.
Ehelyett bólintott.
-RENDBEN.
Másnap Isabel megérkezett egy másik könyvvel és egy rajzzal.
A herceg két széket tisztíttatott meg, de ragaszkodott hozzá, hogy nem miattuk történt.
Izabella nem hitt neki.
Lucia az ajtó közelében maradt a varrásával.
