Az oltárnál Grant Whitmore olyan erősen szorította meg a kezem, hogy újra feltépte a kesztyűm alatti zúzódást. Még mindig háromszáz vendég előtt mosolyogva felém hajolt, és azt suttogta: „Mától fogva hozzám tartozol. Ismerd a helyed.”

Visszamosolyogtam. „Feleséget akarsz? Akkor ismerkedj meg a tanúddal.”

A vonósnégyes rossz hangon hallgatott el. Félreléptem, kioldottam az egyedi ruha rejtett oldalsó kapcsait, és hagytam, hogy a nehéz külső réteg a lábam köré hulljon. Alatta egy egyszerű elefántcsont színű orvosi ruhát és rövidnadrágot viseltem. Lila ujjlenyomatok övezték a felkarjaimat. Egy sárguló zúzódás húzódott a bordáimon. A vállam melletti vágást hat szép öltéssel zárták össze.

A vendégek tapsoltak, amikor az oltárhoz értem. Most még a kamerák is némának tűntek.

Grant anyja, Celeste, felállt az első padsorból. „Nora, vedd fel a ruhádat. Éppen most van egy rohamod.”

Ez volt az a mondat, amire számítottunk.

Tizennyolc hónappal korábban Grant kézzel írott jegyzetekkel és csendes vacsorákkal udvarolt nekem. Ő volt a Whitmore Urban, a férfimagazinok által Manhattan legfegyelmezettebb fejlesztőjének nevezett cég kifinomult alapítója. Én pedig igazságügyi könyvelő voltam, aki csalási ügyekben tanúskodott, amit elbűvölőnek talált, amíg fel nem fedeztem, hogy a jótékonysági alapítványa olyan cégeknek fizet számlákat, amelyek ugyanazt a postafiókot használják.

Amikor először kérdeztem, megragadta a csuklómat, és stressznek nevezte. Másodszorra egy márványpultnak lökött. Utána Celeste orvost küldött a lakásunkba, és elmagyarázta, hogy a diszkréció védi a „mi szintünkön lévő embereket”.

Így aztán diszkrét lettem.

Lefényképeztem minden egyes sérülést az aznapi újság mellett, a fájlokat egy olyan fiókhoz csatoltam, amiről Grant nem tudott, majd elmentem a város túlsó felén lévő sürgősségire. Elmondtam az orvosnak az igazat. Aztán felhívtam Mara Chent, egy ügyvédet, akinek egykor segítettem felkutatni az ellopott nyugdíjalapokat.

Mara nem azt mondta, hogy legyek bátor. Azt kérdezte: „Biztonságban maradhatsz hat hétig?”

„Ha hat hét végez vele.”

– Nem fog véget vetni neki – mondta. – Talán a bizonyítékok.

Az esküvő nem egyfajta megadás volt. Ez volt az egyetlen nyilvános esemény, amit Grant nem tudott csendben eltüntetni, tele befektetőkkel, hitelezőkkel, újságírókkal – és a hátsó padsorban Elena Ruiz nyomozóval, a Manhattan-i Különleges Áldozatok Osztályától.

Grant elnézett mellettem, és végre meglátta őt.

Azon a napon először kezdett remegni a keze.

2. rész
Grant gyorsan magához tért. Az olyan férfiak, mint ő, a közönséget védelemnek nézték.

Felemelte a mikrofont a szertartásvezető állványáról. „A menyasszonyom szorongással küzd. Reméltem, hogy a szerelem segíteni fog neki.” A hangja pontosan a megfelelő helyeken lágyult meg. „Kérlek, adj nekünk négyszemközt.”

Két jegyszedő lépett felém. Ruiz ott állt, kinyújtott jelvénnyel. „Senki ne nyúljon hozzá.”

Az oltár mögött a fehér virágos fal elhalványult, és egy fénykép jelent meg a kivetítőn: a csuklóm, feldagadt és kék, tizenegy héttel korábbi időbélyeggel. Aztán jöttek a sürgősségi osztály feljegyzései, a betört fürdőszobaajtó javítási számlái és Grant üzenetei.

TE KÉNYSZERÍTELSZ VELEM EZT.

ÍRJA ALÁ AZ ALAPÍTVÁNYI KONTROLLT, ÉS ÚJRA KEZDJÜK.

Celeste ráförmedt a technikusra, de a technikus Mara cégének nyomozója volt. A helyszínre vonatkozó szerződés az én nevemre volt; én magam fizettem az audiovizuális előleget.

Grant szája eltorzult. „Privát üzenetek. Lopott felvételek. Ebből semmi sem megengedett.”

Mara smaragdzöld kosztümben állt fel a folyosóról. „New York engedélyezi a résztvevőknek, hogy rögzítsenek egy beszélgetést. Nora is résztvevő volt. És ön hitelesítette az üzeneteket egy rögzített interjú során, amelyben a saját ügyvédje is jelen volt.”

Ez nehezebben esett, mint a fényképek. Hat héttel korábban, miután Ruizhoz eljutott a kórházi jelentésem, az ügyészek megkerestek egy külön pénzügyi vizsgálattal a Whitmore Urban ellen. Nem törtem fel Grant számláit, és nem loptam el a fájlokat. Átadtam a nyomozóknak azokat az iratokat, amelyekhez a Whitmore Renewal Foundation pénztárosaként törvényes felhatalmazással hozzáférhettem, majd válaszoltam a kérdésekre, míg az idézések révén a többit megszerezték.

Grant azért írta fel a nevemet az alapítványra, mert a képesítéseim megnyugtatták az adományozókat. Azt hitte, díszes aláírást választott.

Azt a nőt választotta, aki hét fantomcégen keresztül is követni tudta a pénz útját.

A képernyőn egy ábra mutatta az alapítványhoz áramló építési hiteleket, majd a Celeste tanácsadó cégéhez, végül pedig a Grant romos tornyaihoz. A lakhatási támogatásokra felajánlott milliók fedezték a kamatfizetést, a magánrepülőjegyeket és ezt az esküvőt.

A bankárok suttogni kezdtek. Két befektető az ajtó felé indult. Grant látta, hogy birodalma velük távozik, és abbahagyta a szelíd hangot.

– Kapcsold ki! – vakkantotta. – Nora, öltözz fel, és gyere haza! Most azonnal!

– Nincs otthon – mondtam. – Tegnap elpakoltam a holmijaimat.

Az arca mozdulatlanná vált. „Azt hiszed, a zúzódások és a táblázatok tönkretehetnek? Minden átigazoláshoz igazgatótanácsi jóváhagyás szükséges.”

Celeste túl hirtelen kifújta a levegőt.

Ez volt az a nyom, amit Grant nem vett észre. Az igazgatósági jegyzőkönyvek hamisítottak voltak, de már önmagában a hamisítás is lehetővé tette volna számára, hogy a pénzügyi igazgatóját hibáztassa. Ahhoz, hogy bebizonyítsák, ki irányította a tervet, a nyomozóknak a saját szavaival kellett kifejezniük a szándékát.

Benyúltam a virágok alá, és felvettem egy apró fekete távirányítót.

„A zúzódások megmagyarázzák, miért mentem el” – mondtam. „A főkönyv megmagyarázza, mit loptál el. De ez az oka annak, hogy nem tudsz majd senki más mögé bújni.”