1. RÉSZ

– Asszonyom, bocsásson meg a közbeszólásért, de a múlt hónapban a férje egy másik nővel járt itt. És amikor megkérdezték tőle, hogy ki az a nő, azt válaszolta, hogy a felesége.

Éreztem, hogy megáll a szívem.

Tizenhat hetes terhes voltam, és egy guadalajarai magánklinika várótermében ültem. A férjem, Diego, elment fizetni a vizsgálatért, amíg én az ultrahang után pihentem.

Két éve voltunk házasok. Addig a reggelig megesküdtem volna, hogy olyan házasságot kötöttem, amiről egy nő csak álmodhat.

Diego figyelmes, szorgalmas és gondoskodó volt. A terhességem első heteiben reggelit készített nekem, elkísért a megbeszélt találkozókra, sőt, még a kora reggeli órákban is kijött gyümölcsért, amikor megkívántam.

Ezért gondoltam, hogy amikor Rocío nővér azzal a furcsa arckifejezéssel közeledett, hogy összekeverte a férjemet valaki mással.

– Elnézést, biztos benne, hogy ugyanarról az emberről beszélünk?

Az ötven év körüli nő diszkréten a doboz felé pillantott.

– Diego Hernándeznek hívják, ugye? Nézd meg ezt a fényképet.

Megmutatta a mobilját.

A kép egy klinika folyosóján készült egy kollégája születésnapi partiján. Két ember látszott a háttérben.

Azonnal felismertem Diegót.

Egyik karjával átölelt egy sápadt nőt, aki a mellkasának támaszkodott.

A nő Fernanda volt.

A sógornőm.

Mauricio felesége, Diego öccse.

– Az nem lehet… – suttogtam.

Rocío még jobban lehalkította a hangját.

– Múlt hónap tizenötödikén történt. Orvosi szövődmények miatt vetélés miatt kórházba került. Már több mint négy hónapos terhes volt. A férje végig elkísérte a beavatkozáson.

Hányingerem lett.

Tökéletesen emlékszem arra a dátumra.

Diego azt mondta, hogy üzleti találkozóra utazik Monterreybe. Két nappal később egy doboz csokoládéval és mosollyal tért vissza.

Fernanda véletlenül pont azokban a napokban tűnt el. Mauricio szerint azért ment a szülei házához, mert beteg volt.

„Teljesen biztos vagy benne?” – kérdeztem.

–Emlékszem rá, mert sokat sírt. Megölelte, és azt mondta neki, hogy egy nap lesz még egy babájuk.

Ezek a szavak a mellkasomat súrolták.

Nem árulták el, kinek a terhességéről van szó, de volt valami rettenetesen bensőséges abban, ahogyan Diego Fernandát ölelte.

Emlékeztem a családi összejövetelekre, a pillantásokra, amiket váltottak, az üzenetekre, amikre titokban válaszolt, és azokra az estékre, amikor későn érkezett, és azt állította, hogy túl sok a munkája.

Fáradtságnak hittem a hazugságait.

Fel akartam állni, odarohanni a pénztárhoz és magyarázatot követelni.

De aztán a kezem megtalálta a hasamat.

A babám teljesen ártatlan volt.

Vettem egy mély lélegzetet, és megkértem Rocíót, hogy küldje el nekem azt a fényképet. Néhány másodpercig habozott, mielőtt megtette volna.

– Kérlek, ne mondd el neki, hogy beszéltünk – mormoltam.

Ebben a pillanatban Diego visszaért.

– Szerelmem, minden készen áll. Mehetünk?

Megcsókolt a homlokomon a nővér előtt.

– Jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz.

– Csak fáradt vagyok.

Megölelt és elindultunk a parkoló felé.

Amikor beszállt az autóba, a mobiltelefonja továbbra is a műszerfal képernyőjéhez volt csatlakoztatva.

Érkezett egy üzenet.

Diego megpróbálta azonnal eltávolítani, de sikerült elolvasnom az író nevét.

Fernanda.

És alább nyolc szó jelent meg, ami teljesen lesújtott:

„Még mindig megvan a babánk karkötője?”

2. RÉSZ

Diego olyan gyorsan kihúzta a mobilját a konnektorból, hogy majdnem leverte a műszerfalról a tartót.

„Mit mondott Fernanda?” – kérdeztem kíváncsiságot színlelve.

– Semmi fontos. Aggódik Mauricio miatt. Tudod, hogy milyen problémái vannak.

Mosolygott, de a kezei feszültek a kormányon.

Kinéztem az ablakon és csendben maradtam.

Az út során rájöttem valami fájdalmasra: ha bizonyíték nélkül szembesítem, valószínűleg újra hazudni fog nekem. És talán végül az egész családját meggyőzöm arról, hogy a gyanúm csak a hormonok terméke.

Azon az estén bezárva sírtam a fürdőszobába, és próbáltam nem hallani Diegot.

Aztán megmostam az arcomat, átöleltem a hasamat, és döntést hoztam.

Nem hagyhattam, hogy a fiam hazugságok között nőjön fel.

A következő három napban úgy tettem, mintha minden rendben lenne.

Megkérdezném Diegót, milyen nevet szeretne a babánknak, elfogadnám az ölelését, és meghallgatnám a szoba díszítésére vonatkozó terveit.

Nyugodtnak tűnt.

Közben elkezdtem átnézni a bankszámlakivonatainkat, a családi kiadásokat igazoló bizonylatokat és a tabletet, amin mindketten tároltuk a fotókat.

Az első meglepetés megjelent a megtakarítási számlánkon.

A múlt hónap tizenötödikén Diego nyolcvanhatezer pesót vett fel.

Ez a pénz a szülési költségekre és a baba szobájának előkészítésére volt szánták.

Amikor megkérdeztem tőle az összeget, rám sem nézve így válaszolt:

– Előleg volt némi építőanyagért. Jövő héten visszafizetem.

De ismertem a cég számláit.

Ilyen előrelépés még soha nem történt.

A második meglepetés egy kora reggel ért.

Diego elaludt, miközben dokumentumokat nézett a tabletjén. Amikor felvettem, hogy feltöltsem, rájöttem, hogy nyitva hagyta az üzenetküldő munkamenetet.

Archivált beszélgetések voltak.

Az egyiket egy beszállító neve alatt tárolták.

Amikor kinyitotta, egy fénykép jelent meg, amelyen Fernanda egy hotelszobában öleli őt.

Az alábbi üzenet öt hónappal ezelőttről származik:

„Nem bírom tovább színlelni, hogy Mauricio az a férfi, akit szeretek.”

Olvass tovább.

Majdnem egy évvel korábban kezdték a kapcsolatukat.

Akkor találkoztak, amikor Mauricio munkaügyben utazott, és amikor én meglátogattam anyámat.

Diego megígérte Fernandának, hogy talál majd módot a szakításra.

De aztán teherbe estem.

Az egyik üzenetben Fernanda ezt írta: