A volt férjem megjelent az évfordulós bulimon, hogy megalázzon a vendégek előtt, és mutassa meg a fiatal menyasszonyát – de abban a pillanatban, hogy meglátta a „különleges” vendégemet, azonnal bocsánatot kért, és kisietett a buliból.
„Kényelmes itt… amolyan nyugdíjas módra” – jelentette be a volt férjem már az ajtóban, miközben belépett a folyosóra, ahol a barátaimmal ünnepeltük az évfordulómat. Még a kabátját sem vette le. Egyenesen felém jött.
– Szia, volt szerelmem – tette hozzá ferde mosollyal.
Egy fiatal nő ölelte át a karján, szűk, bézs színű ruhában. Huszonöt év körüli, nem több. Ugyanannyi idős, mint a legidősebb lányunk.
A zene magától elhallgatott. Egy perccel ezelőtt még a vendégek nevetgéltek, beszélgettek, koccintgattak. Most csend telepedett a szobára. Az asztalnál álltam, és olyan erősen szorítottam a poharam szárát, hogy elfehéredtek az ujjaim.
Három éve nem láttuk egymást. Azóta a nap óta, amikor azt mondta, hogy „kinőtte a kapcsolatunkat”, és elment inspirációt keresni. Úgy tűnik, meg is találta.
„Nos hát akkor boldog évfordulót! Ötven tiszteletre méltó kor. Isten adja, hogy mindenki sokáig éljen” – mondta, és átnyújtott nekem egy zacskót.
Belül öregedésgátló kozmetikumok voltak.
„Bemutatkozik Anna, a menyasszonyom. Modell. Gyönyörű, ugye?”
Anna pislogott hosszú, műszempilláival, és úgy nézett a barátaimra, mintha egy panoptikumba lépett volna – óvatosan és egy csipetnyi félelemmel.
„Úgy döntöttünk, beugrunk és gratulálunk. Látom, semmi sem változott. Ugyanazok a barátok, ugyanazok a beszélgetések. Kár, hogy semmi sem változott számodra három év alatt. Ami engem illet – nézd, mit értem el. Edzőterembe járok, formában maradok, egy fiatal nő van mellettem. És te még mindig ugyanaz vagy… nos, érted.”
Hangosan beszélt, eltúlzott szánalommal. Azt akarta, hogy mindenki hallja a teremben, milyen csodálatosan alakult az élete.
Letettem a poharamat az asztalra, és elmosolyodtam.
„Köszönöm, hogy eljöttél. És köszönöm az ajándékot. Egyébként én is szeretnék bemutatni neked valakit.”
Amikor a volt férjem meglátta a „különleges” vendégemet, megdöbbent. Gyorsan bocsánatot kért, és szó szerint kirohant a buliból.
Abban a pillanatban egy férfi közeledett felénk. Magas, magabiztos, tökéletesen szabott öltönyben. A városban mindenki ismeri. Egy nagy üzletember, egy igényes agglegény, aki gyakran szerepel a hírekben. Az autója annyiba kerül, mint egy jó ház.
Nyugodtan átkarolta a derekamat.
„Ismerkedj meg a vőlegényemmel. Azt hiszem, hallottál már róla. Ha nem tévedek, az ő cégénél dolgozol.”
Láttam, ahogy az exem arca először elsápad, majd elvörösödik. A kézfogásra nyújtott keze láthatóan remegett.
A férjem halványan elmosolyodott, és kezet rázott vele.
– Örvendek a találkozásnak – mondta nyugodtan, minden felesleges érzelem nélkül.
„J-jó… hogy megismerhettelek… Mennünk kellene. Bocsánat” – motyogta az exem, kerülve a tekintetemet.
Anna zavartan elmosolyodott, és utánasietett. Egy perccel később az ajtó becsukódott. Újra elkezdődött a zene, a vendégek életre keltek, valaki halkan felnevetett.
Emeltem a poharamat, és arra gondoltam, hogy a kor nem a számokról szól, hanem arról, hogy ki áll melletted a megfelelő pillanatban.
