1. RÉSZ

A két rendőr éppen akkor lépett be az előadóterembe, amikor a 12 éves Hugo elhunyt apja gitárján énekelt. Anyja rémülten felállt, amikor látta, hogy egyenesen feléje tartanak. De a legnyugtalanítóbb dolog akkor történt, amikor a fiú abbahagyta a játékot, a rendőrökre nézett, és ezt suttogta:

– Azt hittem, nem jössz.

Inés úgy érezte, megáll a szíve.

Egészen addig a reggelig meg volt győződve arról, hogy a fia 3 éve próbálja elfelejteni az apját.

Sergio Valladolidban dolgozott rendőrként. Egy hónapokig tartó betegség után hunyt el, amely fokozatosan megfosztotta erejétől, függetlenségétől és végül az életétől is.

Hugo 9 éves volt, amikor elvesztette.

Régen vidám gyerek volt, képtelen volt úgy eltölteni egy délutánt, hogy ne kérdezett volna. Imádott Sergióval piacra járni, hallgatni a történeteit, és egy régi spanyol gitáron játszani az első akkordokat.

A temetés után minden megváltozott.

Hugo abbahagyta a barátok meghívását. Alig vett részt az órákon, és délutánjait bezárva töltötte a szobájában.

Inés próbált közelebb kerülni.

– Drágám, akarsz apáról beszélni?

– Most ne, anya.

– Valami baj van?

-Semmi.

Ez a szó leküzdhetetlen akadályt jelentett.

Inés is szenvedett. Gyógyszertárban dolgozott, fizette a számlákat, és gondoskodott róla, hogy a fiának mindene meglegyen, amire szüksége van. Azonban voltak olyan éjszakák, amikor titokban sírva fakadt a konyhában.

Amikor az iskola bejelentette az Apák napi fesztivált, különös félelmet érzett.

Az ünnepségen dalok, családi fényképek és a diákok által készített előadások szerepeltek volna.

Néhány nappal korábban Pilar, a koordinátor, behívta az irodájába.

– Inés, tudjuk, hogy ez a randevú bonyolult tud lenni. Talán jobb lenne, ha Hugo nem venne részt rajta.

– Miért kellene őt kihagyni?

Pilar lehalkította a hangját.

– Néhány család úgy gondolja, hogy egy veszteséggel kapcsolatos előadás elszomoríthatja a többi gyermeket.

Inés mozdulatlan maradt.

Nem akarta, hogy a fia gyászát látványossággá változtassa, de azt sem fogadta el, hogy bujkálnia kelljen, mert az apja meghalt.

Azon az estén azon kapta Hugót, hogy gondosan tisztítja Sergio gitárját.

— Honnan szerezted?

– A szekrényből.

– Azt hittem, nem akarod többé hozzányúlni.

A fiú egy apró jelet simogatta a hangszer hídja mellett.

– Szeretnék énekelni a fesztiválon.

Inés meglepetten nézett rá.

-Biztos vagy benne?

– Igen. De meg kell ígérned nekem valamit.

-Tízcentes.

– Bármi is történjék, ne vigyetek le a színpadról!

Értetlenül elfogadta.

Az ünnepség reggelén a terem tele volt mosolygós családokkal. Szülők telefonnal videóztak, gyerekek rajzokat tartottak a kezükben, nagyszülők pedig helyet kerestek.

Inés szabadon hagyta a mellette lévő széket.

Amikor Hugót bejelentették, a fiú odament Sergio gitárjával.

– Ez a dal apámnak szól, aki már nem lehet itt.

Elkezdett játszani egy dallamot, amit Inés túlságosan is jól ismert.

Aztán kinyíltak az ajtók.

Két egyenruhás rendőr lépett be. Az egyik egy kis faládát cipelt.

A zene elhallgatott.

Hugo azonnal felismerte őket.

És amikor a tiszt felemelte a dobozt, a fiú olyan szavakat mondott, amelyek teljesen megdöbbentették az anyját:

– Elhoztad, amit kértem, hogy őrizd meg?

2. RÉSZ
A dobozt tartó tisztet Rubén Ortega hívták. A kísérője Marta Valdés volt.

Mindketten évekig dolgoztak Sergióval.

Inés felismerte őket, amint közeledtek. Látta őket a kórházban, amikor a férje még látogathatta őket.

– Mi történik? – kérdezte, képtelen elrejteni a félelmét.

Marta levette a sapkáját.

–Nyugi, Inés. Azért jöttünk, mert Hugo meghívott minket.

Az anya a fiára nézett.

– Felhívtad őket?

Hugó bólintott.

Rubén letette a dobozt az asztalra.

– Három héttel ezelőtt kaptunk tőle egy levelet a rendőrségen. Arra kért minket, hogy vigyünk magunkkal néhány emléktárgyat Sergióról.

Marta elővett egy összehajtott papírlapot a zsebéből.

– Hugo, elolvashatjuk?

A fiú habozott, mielőtt bólintott volna.

Az ügynök elkezdte:

– „Anyám azt hiszi, hogy már nem akarok beszélni az apámról. Pedig akarok. Csak amikor megemlítem, elszomorodik. Akkor úgy érzem, mintha valamit rosszul csinálnék.”

Inés befogta a száját.

Márta folytatta:

– „Hiányzik, amikor apa megtanított gitározni. Az is hiányzik, hogy a barátai róla beszéltek. Nincs szükségem egy másik apára. Csak azt akarom tudni, hogy vannak még emberek, akik emlékeznek rá.”

A szoba teljesen elcsendesedett.

Inés három éven át Hugo hallgatását egyfajta elutasításként értelmezte.

Most jött rá, hogy a fia egész idő alatt próbálta megvédeni.

– Miért nem mondtad el? – kérdezte könnyek között.

– Mert már így is nagyon szomorú voltál, anya.

Ez a válasz elviselhetetlen volt számára.

A fia megtanulta elrejteni a fájdalmát, amikor még szüksége volt valakire, aki segít neki megérteni.

Hirtelen felállt egy nő, aki a családok között ült.

– Minden tiszteletem mellett, de ez túl sok a gyerekeknek. Azért jöttünk ide, hogy ünnepeljünk, nem azért, hogy sírjunk.

Carmen volt az, egy anya, aki már korábban tiltakozott Hugo részvétele ellen.

Mielőtt Inés válaszolhatott volna, Pilar lépett a mikrofonhoz.

– Hugo fellépése engedélyezett volt. És egy elhunyt apára való emlékezés is jogos módja ennek a napnak az megünneplésére.

Carmen ismét leült, láthatóan kényelmetlenül érezve magát.

Hugó mozdulatlan maradt.

Rubén ezután kinyitotta a dobozt.

Belül egy Sergio nevére írt fémtábla, több ügynök fényképe és egy kis fekete jegyzetfüzet volt.