1. RÉSZ

Álvaro Robles látta, hogy a felesége egy idegent ölel az esőben, és mielőtt egyetlen magyarázatot is hallott volna, úgy döntött, hogy vége a házasságának.

A fiatalember alig volt 25 éves. Sápadt volt, bekötötték a karját, és úgy kapaszkodott Emiliába, mintha félne az eséstől. A nő átnyújtott neki egy pénzt tartalmazó borítékot, megsimogatta az arcát, és mondott valamit, amit Álvaro nem hallott az autójából. Mégis azt hitte, mindent ért.

Ez a jelenet Zaragoza Delicias negyedének egy keskeny utcájában játszódott. Szinte lehetetlen volt elképzelni Emiliát ott, azt a nőt, aki vele élt egy montecanali házban, visszafogott eleganciával öltözködve, és soha semmit sem kérve magának.

Álvaro 51 éves volt, és a Robles Construcciones nevű céget vezette, amelyet az apja alapított egy használt cementkeverővel. Vezetékneve iskolák, egészségügyi központok és lakótelepek épületein szerepelt szerte Aragóniában. Azonban semmilyen pénz nem tudta begyógyítani a régi sebet.

Tizenkét évvel korábban felfedezte, hogy első felesége viszonyt folytat a legjobb barátjával, aki egyben az üzlettársa is volt. Egy komódon hagyott levélből kiderült, hogy egy részvényeladást kihasználva meg akarják szökni a pénzzel. Álvaro szótlanul szakított velük. Ezután évekig meggyőződött arról, hogy az emberekben való bizalom ostobaság.

Amíg meg nem találkozott Emiliával.

Egy építkezésen dolgozott, egy kis reggelizőpulttal szemben, az utca túloldalán. Egy viharos reggelen csuromvizesen bejött és kávét rendelt. A tulajdonos, egy sötét hajú nő, mindig elfoglalt kezekkel, két csészét tett a pultra.

– Rendeltem 1-et.

– És felkészültem a 2-re. Úgy nézel ki, mintha társaságra lenne szükséged.

Álvaro hosszú idő óta először nevetett.

Emilia egy terueli faluból származott, és saját maga építette fel az üzletet. Nem nyűgözték le a vezetéknevek vagy a drága órák. Egy évvel később összeházasodtak. Esküvői ajándékba Álvaro a cég részvényeinek 30%-át adta neki. Édesanyja, Mercedes, összevonta a szemöldökét; bátyja, Gabriel alig tudta leplezni a haragját.

Hat éven át Emilia minden reggel két csésze kávét szolgált fel fahéjjal. De abban a szeptemberben elkezdett eltűnni kedd és péntek esténként. Azt mondta, hogy egy beteg barátját látogatja meg. Álvaro készpénzfelvételeket talált, és röviddel ezután Gabriel megjelent a fiatalember fényképeivel.

Álvaro most, az utca túloldalán megbújva nézte, ahogy Emilia ismét megöleli a fiatalembert. Amikor hazaért, először ellenőrizte a táskáját. Talált egy összehajtott papírdarabot, amelyre egy aláhúzott dátum volt írva: „November 14.” Alatta három szó: „Nem kell sokáig várni.”

Majdnem ugyanazok voltak, amelyeket első felesége levelében olvasott.

És kevesebb mint két hónap volt hátra, hogy rájöjjenek, mire gondoltak.

2. RÉSZ
A csend furcsa érzést keltett a házban. Álvaro egyedül vacsorázott, kerülte Emilia tekintetét. A lány folytatta a kávéfőzést, még azután is, hogy Álvaro anélkül távozott, hogy megkóstolta volna.

„Miért teszed oda folyton a csészéjét?” – kérdezte Pilar, az alkalmazott, aki évtizedek óta gondoskodott a Robles családról.

– Mert talán holnap velem fog ülni – felelte Emilia.

Álvaro nem tudta, hogy a fiatalember neve Diego, és ő volt Emilia 17 éves fia. Az apja kirúgta a házból, amikor megtudta, hogy terhes. Pénz nélkül és családja nyomására Emilia átvette fia felügyeleti jogát, és egy fiatal anyák otthonába költözött. 25 éven át próbálta megtalálni, míg végül a központ egyik volt alkalmazottja felhívta a figyelmét.

Diego nélküle nőtt fel. Most gépeket javított, és súlyos vesebetegségben szenvedett. Hemodialízisre járt egy állami kórházban; Emilia fizette a lakbérét, az utazási költségeit és mindent, amire a megélhetéséhez szüksége volt. Titokban tartotta ezt a történetet, mert félt Álvaro reakciójától, és mert Mercedes az esküvő előtt figyelmeztette, hogy bármilyen titoktartás alapot szolgáltatna a családból való kizárására.

Egyik reggel egy építési művezető bemutatta Álvarót egy új szerelőnek. Diego volt. Olyan munkát keresett, ami illeszkedik az orvosi kezeléseihez. Álvaro nem ismerte fel anyja férjét: Emilia soha nem árulta el neki a vezetéknevét.

Álvaro felbérelte, hogy szemmel tartsa. Végül azonban értékelni kezdte az őszinteségét. Diego megjavította az alapító évtizedek óta elhagyatott régi cementkeverőjét, és nem volt hajlandó túlórát fizetni. Ez tovább zavarta a férfit, aki eltökélte, hogy megvetendő riválisra leljen.

Eközben Gabriel azon volt, hogy eladja az építőipari céget egy külföldi alapnak. Személyes adósságai voltak, és egy ideje hamisított számlákkal sikkasztotta a pénzeszközöket. Az eladásra még azelőtt szüksége volt, hogy bárki is ellenőrizte volna a könyvelést. Emilia szavazata megakadályozta az üzletet, ezért úgy döntött, hogy tönkreteszi a házasságukat.

Az alkalom Mercedes 75. születésnapi ünnepségén merült fel. Családja, üzleti partnerei és alkalmazottai előtt Gabriel feltartotta Diego születési anyakönyvi kivonatának másolatát.

– A drága Emiliád évek óta titkolja, hogy van egy fia. Most titokban találkozgat vele, és pénzt ad neki. Milyen más hazugságokat mondott még nekünk?

Emilia eltűrte a tekinteteket, levette a kötényét, amit a vacsora felszolgálásakor viselt, és így válaszolt:

– A fiam nem szégyenletes. A szégyenletes az, ha a szenvedését arra használja fel, hogy megalázzon engem.

Álvaro szemébe nézett. A férfi nem szólt semmit.

Azon az estén, amikor végre hazaért, két érintetlen csésze kávét talált az asztalon. Közöttük a jegygyűrűje volt.

És mellette egy cetli: „Nem veszíthetem el újra a fiamat.”

3. RÉSZ
Álvaro remegő kézzel tartotta a cetlit. Pilar a konyhából figyelte.