1. fejezet: A széttöredezett menedék
Egész délelőtt vastag, szürke lepedőben esett az eső, ami illett a mellkasomban érzett üres fájdalomhoz. Pontosan három nap telt el azóta, hogy eltemettük Arthur nagypapát. Három nap telt el azóta, hogy az egyetlen szülőt, akit valaha igazán ismertem, leeresztették az Oakwood temető nedves földjére.
Rozsdás Hondámmal beálltam az Elm utcai ház kocsifelhajtójára. Ez a ház – a körbefutó verandájával, a hámló fehér festékkel és az udvarban álló öreg tölgyfával – volt az egész világom. A menedék, ahol ötéves koromban magamra hagytak, és az erőd, ahol tizenhét évig szerettek.
De ahogy kiszálltam az autóból, esernyőmmel védve a zuhogó esőtől, egy hideg adrenalinlöket hasított belém.
Egy hatalmas, elegáns költöztető teherautó parkolt illegálisan a gyepen, és összetörte nagyapa díjnyertes hortenziáit. A ház bejárati ajtaja nemcsak nyitva volt, hanem betörték. A nehéz sárgaréz zár haszontalanul lógott egy szilánkos fakeretről.
Nem. A szó visszhangzott az elmémben, egy kétségbeesett imaként.
Lehajítottam az esernyőmet és elrohantam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat a verandán, és berontottam a folyosóra. Az eső illata keveredett valami fémes és durva szaggal – idegenek, erőszak szagával.
„Vigyázz vele! Nehéz, és a hálószobába akarom tenni!” – parancsolta egy éles, ismerős hang.
Megdermedtem a nappali ajtajában.
Anyám, Diane, a szoba közepén állt. Egy bézs színű kasmírkabátot viselt, ami valószínűleg többe került, mint az autóm, a haja pedig a pára ellenére is kifogástalanul kócos volt. Mellette apám, Richard állt, és összeszorított állkapoccsal két testes kocsira mutatott nagyapa antik nagyapaórája felé.
A padlón pedig, gondtalanul, szemétként dobálva, ott hevertek nagyapa holmijai. Kedvenc, kopott bőrfoteljét a sarokba taszították. Első kiadású Hemingway-regényeinek gyűjteménye szétszórva hevert a szőnyegen, némelyik gerince megrepedt.
„Mit csinálsz?” A hangom alig volt suttogás, amit elfojtott a rémület és a növekvő, fehéren izzó düh keveréke.
Diane megpördült, arca egy darabig elvesztette a színét. „Clara. Te… te korán jöttél vissza a pékségből.”
„Mit művelsz a házával?!” – sikítottam, miközben átléptem nagyapa kézzel kötött takaróinak halmát. Határozottan a költöztetők és a nagyapaóra közé helyezkedtem. „Tedd le! Ne nyúlj a holmijaihoz!”
Richard előrelépett. Ugyanúgy nézett ki, mint a ritka, erőltetett ünnepi üdvözlőlapokon, amiket szokott küldeni: jeges, klinikai modorban jóképű, elegáns öltönyben. De közelről mániákus csillogás csillant a szemében. Kétségbeesett verejték gyöngyözött a homlokán.
– Nyugi, Clara! – mordult rá Richard egy beosztottjával tárgyaló vezérigazgató hangján. – Beköltözünk. Azt javaslom, menj fel az emeletre, és pakold össze a holmidat. Huszonkettő éves vagy. Ideje, hogy saját lakást találj.
Száraz, gúnyos nevetés tört fel a torkomból. „Beköltözöl? Tizenhét éve nem beszéltél vele. Feltörted a bejárati ajtajának a zárját!”
– Nem volt kulcsunk – védekezett Diane, miközben megigazította dizájner kézitáskáját. – És most már a mi tulajdonunk. Mi vagyunk a legközelebbi hozzátartozók. Jogunk van megvédeni a vagyonunkat.
A lépcső tetejéről egy lány bukkant fel. Húszéves volt, anyám szemével és apám arrogánsan felszegett állával. A húgom, Chloe. A kezében nagyapa ezüstkeretezett fényképét tartotta, amelyen ő és én a tónál horgászunk.
– Istenem, ennek a helynek öregek és molyirtó szaga van – panaszkodott Chloe, miközben rágógumit rágcsált. Rám nézett, tekintete végigpásztázta lisztes farmerom és kopott pulóverem. – Te vagy a szobalány, vagy végre megjelent Clara?
Ökölbe szorult a kezem. Úgy remegtem, hogy a fogaim vacogtak. „Tedd le azt a képet, Chloe. Azonnal!”
– Vagy mi? – kérdezte, miközben veszélyesen a keményfa padlóra döntötte a keretet.
Mielőtt felrohanhattam volna a lépcsőn, egy nyugodt, parancsoló hang pengeként hasított át a káoszon.
„Vagy letartóztatlak birtokháborításért, betörésért és magántulajdon megrongálásáért.”
Mindenki megfordult. A törött ajtóban Margaret Sullivan állt. Három évtizeden át nagyapa ügyvédje és legkedvesebb barátnője volt. Elegáns szürke öltönyt viselt, ezüstös haját szoros kontyba fogta, és egy vastag bőr aktatáskát szorított a mellkasához.
Richard gúnyosan felnyögött, bár azért hátrált egy lépést. – Margaret. Mint mindig, most is drámai. A fia vagyok. Nem tartóztathatsz le azért, mert a saját örökségemre szállok rá.
Margaret nem pislogott. Belépett a házba, sarkai baljóslatúan kopogtak a padlódeszkákon. – Tulajdonképpen, Richard, meg tudom csinálni. És meg is fogom tenni.
Kinyitotta az aktatáskáját, és egy vastag papírköteget húzott elő.
– Mi ez? – kérdezte Diane, miközben magabiztos arca repedezni kezdett.
– Két dolog – mondta Margaret simán, tekintetét apám remegő kezére szegezve. – Először is, Arthur élő vagyonkezelői vagyonának másolata, amit mindjárt megbeszélünk. Másodszor, egy sürgősségi távoltartási végzés. Ma reggel kilenc órakor aláírta a bíró.
Richard arca teljesen elsápadt. „Tartományrendelet? Milyen alapon?”
Margaret megfontoltan előrelépett. – Azzal az indokkal, hogy Arthur pontosan erre számított. Tudta, hogy keselyűk módjára ereszkedtek le, mielőtt kihűlne a teste. De azt is tudta, miért sietsz ma annyira, Richard.
Anyám idegesen, zihálva felkiáltott: „Nem tudom, miről beszélsz.”
Margaret átható tekintetét Diane-re szegezte. „Ugye? Mert a néhány órával ezelőtt benyújtott nyilvános iratok szerint a bank ma reggel nyolc órakor hivatalosan lefoglalta a négymillió dolláros külvárosi birtokodat. A számláidat elektronikus csalás vádja miatt befagyasztották. Nem azért vagy itt, hogy örökséget követelj. Azért vagy itt, mert teljesen, totálisan nincstelen vagy, és ez a ház az egyetlen fedél, ami alatt elbújhatsz.”
