1. FEJEZET: Az éjféli adás

Tizenkét éven át szövetségi ügynökként dolgoztam mélyen fedett és taktikai műveleteken az FBI-nak, és az emberiség legsötétebb, leghidegebb zugaiban álltam. Kartellvezéreket hallgattam ki, akiknek a tekintete olyan üres és élettelen volt, mint az obszidián. Pénzügyi szindikátusokat bontottam fel, amelyek emberi szenvedést cseréltek offshore számlákra. Egy olyan nő voltam, akit arra kondicionáltak, hogy a világ legrosszabbjára számítson, egy profi, aki úgy hitte, hogy a sokkoló képessége teljesen, véglegesen ki van kapcsolva.

Tévedtem

A világ legfélelmetesebb hangja nem egy sikátorban visszhangzó lövés vagy egy robbanószerkezet fémes csattanása . Hanem egy éjjeliszekrényen heverő személyes mobiltelefon éles, hirtelen rezgése hajnali 2:27-kor.

A telefon vadul csörömpölve csattant a washingtoni lakásom fájához. Azonnal ébren voltam, a katonai szintű adrenalin még a szemem kinyitása előtt elöntötte a szervezetemet, letörölve a tizennégy órás műszak kimerültségét. Felkaptam, miközben az agyam már a jelenlegi aktív műveleteim legrosszabb forgatókönyvein járt. Vajon leégett egy eszköz? Sikertelenül lehallgattam egy telefont?

De a sötét szobát megvilágító hívóazonosító nem egy biztonságos ügynökségi számot villantott fel.

Anyám neve villant fel rajta. Evelyn Vance .

Anyám egy hetvenkét éves, nyugdíjas felsőbírósági bíró volt. Magas intellektusú, heves függetlenséggel és rendíthetetlen, szinte ijesztő méltósággal rendelkező nő. Az a fajta nő volt, aki gyöngyöket hordott a boltba, és egyetlen felvont szemöldökkel képes volt leleplezni egy ügyvéd érvelését.

Egy évvel ezelőtt a bátyám, David, és a felesége, Chloe, rábeszélték, hogy költözzön el történelmi barna kőházából a chicagói külvárosban található hatalmas, gazdag birtokukra. Azt állították, hogy a közelmúltbeli „feledékenysége” családi felügyeletet igényel. Én mélységesen szkeptikus voltam – anyám soha nem felejtett el egy születésnapot, nemhogy egy jogi precedenst –, de az igényes, szigorúan titkos karrierem miatt az Egyesült Államokban, elterelődött a figyelmem, és papírmunkába fulladtam.

Pöccintéssel válaszoltam a hívásra, miközben arra számítottam, hogy éles, kissé bosszús hangon fogja hallani, amint receptet kér, vagy panaszkodik a késői időpontra.

„Anya? Minden rendben?” – kérdeztem, miközben felültem az ágyban, a lepedő a derekam köré szorult.

Hang helyett egy kaotikus, rosszul megvilágított videojel villódzott a képernyőn.

Véletlen videohívás volt. A kamera felfelé mutatott a padlóról, a lencsét részben eltakarta egy vastag ágyszoknya rojtja. Anyám elejtette vagy sietősen elrejtette a telefont az ágy alatt.

„Kérlek… ne. Nincs rá szükségem. Az agyam tökéletesen rendben van” – könyörgött anyám a pici hangszóróból.

Nem Vance bíró parancsoló, zengő hangja volt. Remegő, gyenge, rémült rekedt hang volt. Hideg rettegés fonódott össze a gyomromban, ami azonnal jéggé keményedett.

– Tartsd mozdulatlanul a karját, Chloe! – sziszegte a bátyám, David. Olyan hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle – hidegen, klinikailag és minden emberi empátiától mentesen.

– Csak vakargat! Csak add neki azt a fránya injekciót, hogy aludjon! – csattant fel Chloe, hangja inkább bosszúságtól, mint aggodalomtól rekedt. – Ha holnap reggel a közjegyzőnél tiszta fejjel fog viselkedni, az egész vagyonkezelési átruházás kudarcba fullad, David. Csináld meg most!

„Én… én fel fogom hívni Elenát!” – zokogta anyám. Sírása a lelkem legmélyét súrolta. Erősebben nyomtam a telefont a fülemhez, kétségbeesetten próbáltam sikítani, tudván, hogy egyetlen hang is riaszthatja őket a nyitott vonalra, és még jobban veszélyeztetheti őt.

– Elena ezer mérföldnyire van, és szuperzsarut játszik – gúnyolódott David.

Egy árnyék suhant át gyorsan az elrejtett telefon lencséjén.

– Ez segíteni fog neked ellazulni, anya – mondta David, és a hangja undorító, leereszkedő gügyögésre halkult. – És ne feledd, ha holnap jelenetet csinálsz az ügyvédek előtt, bezárnak az állami pszichiátriai osztályra. Cselekvőképtelennek nyilvánítanak. Most pedig maradj mozdulatlanul.

Tompa küzdelem hallatszott, nehéz takarók zizegése, anyám fájdalmasan felsóhajtott, majd csend. Nehéz, gyógyszer okozta csend.

Aztán anyám valami furcsát suttogott. Alig hallható volt, de kétszer is megismételte, mint egy kétségbeesett, őrjöngő mantrát a padlódeszkáknak:

„A tájkép… a régi dolgozószobában lévő tájkép ferde. A tájkép ferde.”

Egy nagy, nehéz elegáns cipő lépett a képbe, és a kép hirtelen feketévé vált.

A vérem azonnal folyékony nitrogénné változott. A lakásomban mintha tíz fokkal zuhant volna a hőmérséklet.

Nemcsak az egészségét kezelték. Egy ellenséges, előre kitervelt orvosi és pénzügyi cselszövést hajtottak végre. Szándékosan bedrogoztak egy korábbi felsőbírósági bírót, hogy pszichiátriai áttörést érjenek el, és kémiai beadványra kényszerítsék, hogy aláírja több millió dolláros hagyatékát.

Nem sírtam. A gyászoló, pánikba esett lányom ott halt meg a lakásom keményfa padlóján. Olyan tiszta, olyan abszolút düh hamvasította el, hogy az abszolút nulla pontnak tűnt.

A helyén a szövetségi hóhér vette első, rémisztő lélegzetét.

Felkaptam a taktikai táskámat a szekrényből, felhívtam a terepi irodám vezetőjét közvetlenül, és anélkül, hogy bezártam volna az ajtót, kimentem az ajtón.

Hajnali 3:15-kor egy szövetségi teherszállító repülőgépen ültem Chicagóba tartva, a jelvényem lyukat égetett a zsebemben. De ahogy a gép átszáguldott a koromsötét éjszakai égbolton, egy különös, gyötrő kérdés visszhangzott a fejemben, elnyomva a motorok zúgását.

Ha hajnalban kényszerítenék az átigazolási papírok aláírására, vajon egyáltalán odaérnék időben?

2. FEJEZET: A görbe táj

Hajnali fél hat után betörtem David és Chloe hárommillió dolláros külvárosi birtokának ajtaját.