Egy milliomos váratlan látogatást tesz édesanyjánál, és felfedezi felesége kegyetlen titkát.

1. RÉSZ

Esteban Arriaga mozdulatlanul állt a fenyőfák mögött, amikor meglátta anyját a patakban térdelni.

Alig volt reggel hat óra. Jeges víz borította Doña Mercedes csuklóját, miközben olyan ingeket, nadrágokat és lepedőket most, amelyek nem az övéi voltak.

Remegett a válla.

Nem a hideg miatt volt.

Sírt, bár a kezei egy pillanatra sem hagyták abba a munkát. Úgy tűnt, az elmúlt néhány évben megtanult egyszerre sírni és dolgozni, így egyik sem zavarta a másikat.

Esteban 36 éves volt, és Monterrey egyik legfontosabb építőipari vállalatának tulajdonosa. A céget a nulláról építette fel, örökségek és szívességek nélkül.

Apja négyéves korában elhagyta. Mercedes egyedül nevelte fel egy kétszobás házban, ruhákat varrt, ételt készített eladásra és takarította a plébániát.

Esteban emlékezett egy télre, amikor elromlott a fűtés. Az anyja adta neki az egyetlen vastag takarót, és biztosította, hogy soha nem fázik. Azon az éjszakán látta, ahogy anyja didereg, miközben úgy tesz, mintha kártyajátékra koncentrálna.

Aztán megígérte, hogy egy napon annyi pénze lesz, hogy Mercedesnek soha többé semmire sem lesz szüksége.

Egy vagyont gyűjtött össze.

Anélkül, hogy észrevette volna, abbahagyta annak ellenőrzését, hogy betartja-e az ígéretét.

Esteban minden reggel a dolgozók előtt érkezett meg az irodájába. Valeria, a felesége, általában kávét hozott neki.

– Anyukád megint hívott tegnap este – jegyezte meg hétfőn. – Mondtam neki, hogy pihensz.

– Majd ma felhívom.

– A havi 40 000 pesóval, amit küldünk, semmi miatt nem kell aggódnia.

Esteban bólintott, és folytatta a szerződés olvasását.

Nem hívta fel az anyját.

Délután lemondtak egy megbeszélést. Kinyitott egy fiókot, és a háza előtt talált egy régi fényképet Mercedesről. A hátuljára ezt írta: „Az én Estebanomnak, aki egy napon messzire eljut.”

A bűntudattól hajtva még aznap este San Isidro de la Sierrába hajtott, hogy meglepje a nőt.

Másnap reggel zárva találta a házat. Don Eusebio Garza, egy 70 éves szomszéd és nyugdíjas rendőr, elmondta neki, hogy Mercedes a patakban van.

– Mint minden reggel.

– Mit értesz „minden” alatt?

Az öreg szomorúan nézett rá.

– Két éve mos mások ruháit. Ha tényleg tudni akarod, miért, gyere velem.

Így került Esteban a fenyőfákhoz.

Amikor sikerült elmenekülnie a jelenet elől, megkérdezte, hogy mióta él így az anyja.

– 26 hónap – felelte Eusebio –, néha nincs elég pénze a gyógyszerre. Múlt héten három napig hideg babot evett, mert elfogyott a gáz.

Esteban úgy érezte, hogy a világ kezdi elveszíteni az értelmét.

– Minden hónapban küldök neki pénzt.

– Akkor más kapja meg.

Eusebio Mercedes szobájába vezette. A szekrényben egy kék doboz volt, fehér virágokkal díszítve.

Esteban nyitotta ki.

47 levelet tartalmazott, mindegyiket neki címezték, de egyet sem küldtek el.

„Ma nem vettem meg a gyógyszereimet, mert meg kellett javítanom a tetőt, de nem mondom el, nehogy aggódj.”

„Ma reggel hívtam. Valeria felvette, és azt mondta, alszol, bár hallottam a hangodat a háttérben. De nem erőltetem, fiam. Túl sok kötelezettséged van.”

„Mielőtt jössz, gyűjtök egy kis pénzt, hogy új cipőt vegyek. Nem akarom, hogy az enyémet szétszakítva lásd.”

Estebannak abba kellett hagynia az olvasást.

Felhívta Gabriela Castañedát, a cége ügyvédjét.

– A pénz, amit anyámnak küldök, sosem érkezik meg.

– Személyesen ellenőrizte az átigazolásokat?

Az igazság megszégyenítette.

– Nem. Caesarra bízva.

César Treviño volt a könyvelő, aki Esteban személyes kifizetéseit kezelte.

Gabriela belépett a rendszerbe. Az átutalások minden hónapban megjelentek, de a számlaszám nem Mercedeshez tartozott.

A pénz először César számlájára érkezett meg. Kevesebb mint 24 óra múlva már másnak is elküldték.

„Kinek?” – kérdezte Esteban.

Gabrielának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

—Valeria Salcedo.

A felesége volt.

Abban a pillanatban Mercedes visszatért a pataktól. Amikor meglátta a fiát, úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna.

– Gyermekem, végre megjöttél.

Esteban megölelte, és a vörös, repedezett kezeire nézett.

Mindent meg akart kérdezni tőle, de a lány csak az időjárásról, a munkáról és arról beszélt, hogy jól eszik-e. Pénzről, levelekről vagy a vízen töltött reggelekről nem tett említést.

Aztán Esteban talált egy listát a cukortartó mellett:

„Rizs. Gáz. Vérnyomáscsökkentő. Cipő, ha Esteban jön.”

Az anyja pénzt takarított meg, hogy ne hozza zavarba, míg az asszony, akivel együtt aludt, ellopta a gondoskodására szánt pénzt.

Azon a délutánon Doña Jacinta, Mercedes társa a pataknál, beszélni szeretett volna vele.

– Nyolc hónappal ezelőtt egy piros ruhás nő érkezett. Jobb kezén gyémántgyűrűt viselt.

Esteban Valeriának adta azt a gyűrűt az évfordulójukra.

– Mit mondott anyámnak?

Jácint mély levegőt vett.

Azt mondta neki: „A férjem számára nem létezel. Ha megpróbálsz még egyszer kapcsolatba lépni vele, örökre gyűlölni fog.”

Attól a naptól kezdve Mercedes minden reggel sírt.

Esteban rájött, hogy nem egy egyszerű rablással néz szembe.

Valeria két évig szándékosan elválasztotta őt az anyjától.

És ezt azzal engedte meg, hogy nem vette fel a telefont.

2. RÉSZ

Esteban nem szállt szembe azonnal a feleségével.

Három napig kávézott Mercedesszel, megjavította a tetőt, és elkísérte az orvoshoz. Éjszaka Gabrielával dolgozott minden egyes áthelyezés rekonstruálásán.