Az esküvőnk éjszakáján a férjem azt suttogta: „Végre az enyém vagy” – De amikor kinyitottam a köntösömet, és meglátta, mi van alatta szíjazva, elsápadt…
Lassan sétáltam a férjem felé egy fehér selyemköntösben, miközben ő magabiztosan ült a karosszékben a kandalló mellett.
Adrian meglazította a nyakkendőjét, elégedett mosollyal nézett rám, és kinyújtotta a kezét.
„Gyere ide… Végre az enyém vagy.”
Megálltam közvetlenül előtte.
„Itt vagyok.”
Aztán kioldottam a köntöst, és teljesen felé fordítottam.
Adrian mosolya eltűnt.
A pohara kicsúszott az ujjai közül, és a padlón szilánkokra tört, de még csak le sem nézett.
Több sötét csomag volt a testemre erősítve a köntös alatt. Vékony drótok futottak közöttük, és egy kis piros fény pislákolt a derekam közelében.
Adrian úgy látta, mint egy robbanómellény.
„Mi a…”
Nem tudta befejezni.
A vér kifutott az arcából, és mióta találkoztam vele, most először láttam valódi félelmet a szemében.
Végre megértette, hogy a házasságunk sosem a szerelemről szólt.
Elena Moore volt a nevem , de nem ez volt a nevem, amivel születtem.
Hat hónappal korábban találkoztam Adrian Blackwooddal egy jótékonysági vacsorán.
Gazdag, elbűvölő és városszerte tisztelt ember volt. Az újságok nagylelkű üzletemberként írták le, aki ezreket adományozott nehéz helyzetben lévő családoknak.
De tudtam, hogyan építette fel valójában a Blackwood család a vagyonát.
Adrian odajött hozzám, miközben a Blackwood-kúria régi fényképe mellett álltam.
„Találkoztunk már korábban?” – kérdezte.
Egy pillanatra megállt a szívem.
Éveket töltöttem azzal, hogy erre a találkozóra készültem, mégis féltem, hogy felismeri a tekintetemet.
„Nem hiszem.”
Tovább tanulmányozott engem.
„Emlékeztetsz valakire, akit régen ismertem.”
„Remélem, valaki kellemes.”
A mosolya kissé elhalványult.
„Valaki, aki eltűnt.”
Azon az estén túl Adrian szinte minden nap felhívott.
Virágokat küldött az irodámba, drága éttermekbe hívott, és titkokat mesélt a családjáról.
Azt hitte, hogy lassan beleszeret velem.
Nem vette észre, hogy minden egyes szóra figyelmesen hallgatok.
Négy hónappal később megkérte a kezét.
Gondolkodás nélkül elfogadtam.
Az anyja, Margaret, kezdettől fogva nem kedvelt engem.
Az első vacsorám alatt a kastélyukban, figyelmesen nézett, ahogy körülnéztem a hatalmas étkezőben.
A kastély megváltozott, de én még mindig felismertem.
A sötét falépcső ugyanazon a helyen maradt. A nagyapaóra továbbra is a könyvtár mellett állt, és a nyugati szárny felé vezető folyosó majdnem pontosan úgy nézett ki, mint tizenhét évvel korábban.
„Miért nézel körül úgy, mintha már jártál volna itt?” – kérdezte Margaret.
„Mindig is lenyűgöztek a régi házak.”
De az igazság sokkal sötétebb volt.
Tizenhét évvel korábban ez a kastély a családomé volt.
Apám és Adrian apja üzlettársak voltak. Amikor apám felfedezte, hogy a Blackwood család pénzt lopott a cégüktől, azzal fenyegetőzött, hogy leleplezi őket.
Három nappal később kigyulladt a házunk.
A szüleim bent haltak meg.
Mindenki azt hitte, hogy tizenkét éves lányuk is velük halt meg.
De túléltem.
Egy kis pinceablakon menekültem ki, miközben az egész ház égett mögöttem.
A tűzvész után a Blackwood család elvitte a cégünket, a földünket, sőt még az otthonunkat is. Megváltoztatták a kapu feletti nevet, és úgy viselkedtek, mintha a családom soha nem létezett volna.
Évekkel később új vezetéknévvel és egy gondosan kidolgozott tervvel tértem vissza.
Egy héttel az esküvő előtt véletlenül hallottam, ahogy Adrián és Margaret beszélgetnek a dolgozószobájában.
– Állandóan a nyugati szárnyat bámulja – suttogta Margaret. – Van benne valami furcsa.
Adrian nevetett.
„Semmit sem tud.”
„És mi van, ha mégis?”
„Az egyetlen tanú meghalt a tűzben.”
Kint álltam az ajtó előtt, anyám ezüst nyakláncát tartva a blúzom alatt.
Adrian látta a nyakamban a tűzvész éjszakáján.
Az esküvőnk reggelén Margaret belépett a szobámba, és egy nagy csekket tett az asztalra.
„Fogd a pénzt, és tűnj el a szertartás előtt.”
Visszatoltam.
„Nem a pénzéért megyek feleségül a fiadhoz.”
– Akkor miért hozzámész feleségül?
Egyenesen a szemébe néztem.
„Mert a családod tartozik nekem valamivel, amit a pénz nem tud visszafizetni.”
Az arca megváltozott.
Azon az estén Mrs. Blackwooddá változtam ugyanazon csillár alatt, amely egykor a szüleimé volt.
Miután az utolsó vendég is elment, Adrian felvezetett az emeletre.
Azt hitte, hogy az éjszaka az övé.
Leült a fotelbe, míg én átöltöztem a fürdőszobában.
Levettem a menyasszonyi ruhámat, és felvettem a fehér selyemköntöst. Aztán anyám nyakláncát a nyakam köré csatoltam, és a sötét csomagokat az anyag alá rögzítettem.
Amikor szétnyitottam a köpenyt, Adrian rémülten meredt rájuk.
„Elena… mit csinálsz?”
Lassan felemeltem a kezem, felfedve egy apró fekete távirányítót.
A szék támlájához nyomta magát.
„Ne nyúlj hozzá.”
„Ez nem az én nevem.”
Tekintete a nyakláncra vándorolt.
Felismerés terült szét az arcán.
Aztán horror.
„Meg kellett volna halottnak lenned.”
Közelebb hajoltam.
„Biztosnak kellett volna lenned.”
Remegni kezdett az ajka.
„Nem én gyújtottam a tüzet.”
„De te ott voltál.”
„Az apám mindent megtervezett.”
„Mit tervezett?”
Adrian a hálószoba ajtaja felé pillantott.
Megszorítottam az ujjaimat a távirányító körül.
„Mondd el.”
– Csak a dokumentumokra volt szükségünk! – kiáltotta. – Apádnak bizonyítékai voltak ellenünk. Üzemanyagot öntöttünk a nyugati szárnyon keresztül, de a tűz túl gyorsan terjedt.
Összeszorult a mellkasom, de igyekeztem nyugodt maradni a hangom.
