A férjem hazajött a szeretőjével és kirúgtak a saját házamból… de aztán 12 fekete terepjáró jelent meg.
Apám megjelent az ajtóban. Ethan teljesen zavartan bámult rá.
– A cég? – kérdezte halkan. Apám bólintott.
– A cég. A ház. És az összes számla, amihez hozzáfértél, amíg a lányom távol volt.
Ethan arca elsápadt. – Soha nem loptam semmit.
– Nem – felelte apám teljes nyugalommal. – Egyszerűen csak olyan számlákról utaltál át pénzt, amelyekről azt hitted, soha nem fogja ellenőrizni.
Olivia lassan eltávolodott Ethantől. „Ethan… miről beszélsz?”
Csendben maradt. Apám átnyújtott nekem egy mappát.
Kinyitottam. Bankszámlakivonatok.
Ingatlanokkal kapcsolatos dokumentumok. Privát üzenetek.
Ethan aláírásainak másolatai. Minden ott volt.
– Tizenegy hónapig eltűntél – mondtam nyugodtan –, de tudtam, hol vagy.
Ethan hitetlenkedve nézett rám. – Tudtad?
– Tudtam Oliviáról. Tudtam a pénzről. És tudtam, hogy mindent azért készítesz elő, hogy megtarthasd annak a felét, amiről azt hitted, hogy az enyém.
Összeszorult az állkapcsa. – Akkor miért nem állítottál meg?
Elmosolyodtam. „Mert azt akartam, hogy befejezd.”
Ethan arckifejezése azonnal megváltozott. Minden önbizalom, amit addig mutatott, eltűnt az arcáról.
Apám az egyik kint várakozó férfihoz fordult. – Engedd be őket!
Két ügyvéd lépett be a házba.
Egyikük egy dokumentumot tett az asztalra. „A válási megállapodást már átnézték” – magyarázta.
Mrs. Carter megtartja a házastársi otthont, minden személyes holmiját és a családjához tartozó összes vagyontárgyat.
Ethan felkapta a dokumentumokat. „Ez lehetetlen!”
Az ügyvéd nyugodtan figyelte. „Tulajdonképpen, Mr. Carter, ami igazán meglepő, az az, ami ezután következik.”
Egy másik dokumentumot tett maga elé. Egy pert.
—Csalás, jogosulatlan átutalások, vállalati beavatkozás és vagyon sikkasztási kísérlete miatt.
Olivia rémülten nézett Ethanra. – Azt mondtad, hogy ez a ház a tiéd.
– Annak kellett volna lennie.
– Azt is mondtad, hogy te vagy a cég tulajdonosa.
Ethan nem válaszolt. Olivia pofon vágta. „Hazudtál nekem!”
Majdnem felnevettem. Majdnem. Ehelyett odamentem a kandallóhoz, és felvettem az esküvői fényképünket, ami rongyokban hevert.
Az üveg teljesen szilánkosra tört.
De a fénykép még sértetlen volt. Ethanra néztem. – Egy dologban igazad volt.
Felnézett. – Azt mondtad, megegyeztem.
Megváltozott az arckifejezése. – De veled nem. A kukába dobtam a fényképet.
Aztán kimentem a házból. Apám mögöttem jött.
Ethan a nevemet kiáltotta mögöttem. Nem fordultam meg.
Tíz éven át titkoltam a családom hatalmát és befolyását, mert meg akartam tudni, hogy Ethan valóban azért szeret-e, aki vagyok, és nem a vezetéknevem miatt.
Most végre megkaptam a választ. És a legironikusabb az egészben az volt, hogy nem vesztettem el a férjemet.
Elvesztettem a férfit, akit azt hittem, ismerek. Apám kinyitotta nekem a limuzin ajtaját.
Mielőtt beszállt, rápillantott a ház előtt parkoló tizenkét fekete terepjáróra. – Mehetünk?
Elmosolyodtam. – Igen. Aztán abbahagytam. – Apa.
„Igen?” Kinéztem az ablakon Ethanre, aki teljesen tehetetlenül állt benne, amit nemrég még otthonunknak tekintett.
„Vedd meg a céget.” Apám felvonta a szemöldökét. „Melyiket?”
Ethanra mutattam. „A tiéd.” Apám elmosolyodott. „Kész van.”
