– Kérlek… Nagyon éhes vagyok.
A lány hangja olyan gyenge volt, hogy alig lehetett hallani a szélben.
A jeges szél Mara arcát csapta, miközben sietve lesétált a kőlépcsőn, és magával húzta a fiát, hogy kövesse.
– Anya, várj! – tiltakozott Julian, és elhúzta magát a kezétől. Aztán a válla fölött a kislányra nézett, aki a hidegtől vacogott, miközben a kezében tartotta az ételt, amit alig kezdett el enni.
Miért sietsz ennyire? Ő… annyira hasonlít Clarára gyerekkorában.
Mara ujjai olyan erősen szorították a táskája pántját, hogy kifehéredtek az ujjpercei. – Megmondtam, hogy elmegyünk, Julian.
– Nem – válaszolta határozottan.
Kiszabadult anyja szorításából, és visszament az emeletre. Letette a kávéscsészéket a kőpárkányra, és letérdelt a lány elé.
Szeme gondosan fürkészte a könnyektől elázott apró arcot. „Mi a neved, drágám?”
– Lily – suttogta a lány, miközben dideregett a hideg elől védő takaró alatt.
Julian visszatartotta a lélegzetét.
Aztán felnézett Marára. A lány háttal állt neki, teljesen mereven, mintha pontosan tudná, mi fog történni.
– Az apád… – Julian hangja elcsuklott. – Mi volt az apád neve?
– Thomas – válaszolta Lily halkan –, Thomas Ellison.
Nehéz csend borult a templom lépcsőire.
Julian lassan felállt, és hitetlenkedve nézett Marára, képtelen volt elfogadni a hallottakat.
– Thomas? Anya… azt mondtad, hogy Thomas húsz évvel ezelőtt meghalt abban a balesetben.
Mindig azt mondtad, hogy én vagyok az egyetlen túlélő gyermeked. Mara lehunyta a szemét.
Végül a könnyek kifolytak a szemhéjából, és lefolytak az arcán, szinte azonnal megfagyva a nagy hideg miatt.
A fiához fordult. Nyitott tenyerében az antik ezüst hold medál két fele pihent.
Húsz év után végre újra együtt voltak.
– Thomas nem halt meg abban a balesetben, Julian – vallotta be Mara elcsukló hangon. – Az apád vitte el.
Szünetet tartott, hogy összeszedje minden erejét, és felfedje a titkot, amit két évtizeden át titkolt.
„Azon az estén arra kényszerített, hogy válasszak, melyik gyermekemet mentem meg. Aztán megfenyegetett. Azt mondta, hogy ha valaha is megpróbálom megtalálni Thomast, mindkettőnk életét tönkreteszi.”
Julian lenézett a félholdra, amit Mara a kezében tartott.
Aztán észrevette az ugyanolyan medált, amit Lily viselt a nyakában. Hirtelen minden a helyére került.
A testvére, akit elvesztettnek hitt, túlélte.
Távol nőtt fel tőlük, saját családot alapított, és egész életében a múltjának azt a részét kereste, amelyet elvettek tőle.
Julian érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
Lilyre nézett, és gyengéden megfogta apró, még mindig jeges kezét.
– Visszatalált hozzád, anya – mondta elcsukló hangon. – Rajta keresztül tette.
Mara visszaült a hófödte lépcsőre. Már nem volt oka elfutni.
Könnyes szemmel tárta szét a karját, és magához ölelte Lilyt: az unokáját, akit húsz év után végre átölelhetett.
