A lányom esküvőjén a vőlegénye pökhendi, öntelt mosollyal hajolt az arcomba: „Fizess ötvenmillió dollárt, vagy tűnj el az életünkből mindörökre!” A lányom szeme se rebbent – hűvös eleganciával csak annyit jegyzett meg, hogy kezdhetném már csomagolni a bőröndömet egy magányos idősotthonba. Éreztem, ahogy elönti a belsőmet a mindent elsöprő düh, de egyetlen hangos szót sem szóltam. Nyugodtan belekortyoltam a pezsgőmbe, és elmosolyodtam: „Valamit elfelejtettetek.”

1. fejezet: A láthatatlan csekkfüzet
Az Atlanti-óceán ritmikus, mennydörgő hangja a hamptoni magánbirtokom érintetlen fehér homokjának csapódott, ami általában megnyugtatott. Ma azonban úgy hangzott, mint egy pénztárgép egyenletes csörgése.

A főépület travertin erkélyén álltam, és lenéztem a látványosságra, amiért fizettem. Mintha egy magazinból lépett volna elő – vagy talán a túlzás lázálma. Egy hatalmas, Milánóból importált fehér selyemmel borított sátor lengedezett a tengeri szélben. Több ezer kála szegélyezte a víz felé nyúló folyosót, amelyeket aznap reggel Ecuadorból repítettek.

És ott, mindennek a közepén, ott volt Lydia.

A lányom lélegzetelállítóan nézett ki. Egyedi Vera Wang ruhát viselt, ami többe került, mint az első ház, amit valaha vettem. Nevetett, hátravetett fejjel, kezében egy régi Dom Pérignon kristályfuvolával. Mellette Marcus állt.

Marcus Thorne. A „tech vizionárius”, ahogy magát nevezte. Számomra úgy nézett ki, mint egy cápa Tom Ford szmokingban. Lydia derekán tartotta a kezét, és ezzel a saját igényét támasztotta. De észrevettem, hogy a tekintete nem a menyasszonyán van. A tömeget fürkészte, összeszámolva a meghívott vendégek – szenátorok, befektetők, az ipar titánjai – nettó vagyonát. Nem esküvőre gondolt, hanem egy networking eseményre.

„Sterling kisasszony?”

Megfordultam, és láttam, hogy a személyi asszisztensem, Sarah zaklatott arccal néz rám. Egy írótáblát tartott a kezében, ami úgy ötven kilót nyomott.

– A virágkötő további tízezer forintot kér – suttogta bocsánatkérő arccal. – Lydia úgy döntött, hogy a fehér rózsák nem „elég fehérek”, és orchideákkal akarja helyettesíteni őket, mielőtt két óra múlva elkezdődik a szertartás.

Sóhajtottam, és a tollam után nyúltam. „Fizesd be, Sarah! Csak fizesd be!”

– Eleanor, elkényezteted – szólt egy hang az ajtóból. Charles volt az, az ügyvédem és a legrégebbi barátom. Kilépett az erkélyre, miközben egy pohár skót whiskyt kavargatott. – Ez az esküvő négymillió dollárodba kerül. És még egyszer sem láttam megköszönni.

– Boldog, Charles – mondtam, bár a szavak hamuízűek voltak a számban. – Csak erre vágytam. Amióta az apja meghalt… amióta anya és apa is kellett lennem… csak annyit akartam, hogy mindent megkapjon tőlem, ami kárpótol az üres helyért az asztalnál.

– Te adtad neki az egész világot – motyogta Charles, lenézve a párra. – De szerintem most már a Naprendszert is akarja.

Visszanéztem a partra. Lydia észrevett az erkélyen. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Elmosolyodtam, az anyai ösztön erősödött bennem, és integetve felemeltem a kezem.

Nem integetett vissza. Ehelyett összevonta a szemöldökét, Marcusra mutatott, majd rám. Nem szeretetteljes gesztus volt. Olyan gesztus, mint amikor az ember egy terítőn lévő foltra mutat.

– Le kell mennem – mondtam, miközben lesimítottam a ruhám selyemét. – Áldást kell adnom rájuk a szertartás előtt.

– Vigyázz, Eleanor! – figyelmeztette Charles halkan. – Lefuttattam Marcuson azt a háttérellenőrzést, amit kértél. A teljeset. Az eredmény húsz perce megérkezett. Az asztalodon van.

– Majd később megnézem – mondtam, elhessegetve az aggodalmat. – Ma az ő napja van. Nem fogom elrontani egy anya paranoiájával.

Lesétáltam a grandiózus márványlépcsőn, elhaladtam a kaviárral és aranylevelű szarvasgombával teli tálcákat cipelő személyzet mellett. Kiléptem a homokra, a sarkam kissé belesüppedt a földbe, ami az enyém volt.

– Anya! – kiáltotta Lydia, amikor közelebb léptem. Éles hangon csengett, hiányzott belőle az a melegség, amire gyerekkorából emlékeztem. – Korán jöttél. A fotók még egy óráig lesznek. És ez az a ruha, amit választottál? Egy kicsit… figyelemfelkeltő, nem igaz?

– Csak látni akartam a gyönyörű menyasszonyomat – mondtam, figyelmen kívül hagyva a szúrós megjegyzést, és kinyújtottam a kezem, hogy megigazítsam a fátylát.

Kissé elhúzódott. „Vigyázz, anya! Remeg a kezed. Bele fogod ragadni a csipkét.”

Marcus előrelépett, és egy mosolyt villantott, de az mosoly nem érte el a szemét. „Eleanor! Úgy nézel ki… jellegzetesen. A felállás is jó. Bár őszintén szólva, a vonósnégyes kicsit… olcsónak tűnik. Valami modernebbre számítottunk.”

– Ők a New York-i Filharmonikusok vezető vonósai, Marcus – mondtam szárazon.

– Rendben, nos – Marcus a Patek Philippe órájára pillantott – egy olyan órára, amiről tudtam, hogy egyedül nem engedheti meg magának. – Tulajdonképpen, Eleanor, ellophatnánk egy pillanatra? Csak a vendéglátósátornál? Van egy kis… megbeszélnünk való ügyünk a fogadalomtétel előtt.

– Üzleti ügyben? – kérdeztem. – Az esküvőd napján?

– A jövőnkről van szó – mondta Lydia, és átkarolta Marcust. – Ugyan már, anya. Ne dramatizálj!

Követtem őket a hatalmas fehér sátor árnyékába, távol a vendégek kíváncsi tekintetétől. Bent hűvös volt a levegő, liliomok és pénz illata terjengett.

Még nem tudtam, de a saját kivégzésembe sétáltam.

2. fejezet: A mérgezett szerződés
Az óceán morajlása elfojtottá vált a sátorban. Marcus felém fordult, és a bájos veje maszkja azonnal lehullott róla. Arca kemény, hideg és számító lett – egy olyan pillantás, amelyet a férfiak gyakran vetnek a nőkre, akikről azt hiszik, hogy megfélemlíthetik őket.

– Térjünk a lényegre, Eleanor – mondta Marcus sima hangon. – Lydiával beszélgettünk. Nagy terveink vannak. A tech startupom készen áll az indulásra, és szeretnénk venni egy penthouse lakást Manhattanben. A greenwichi „kezdőlakás”, amit felajánlottál, nem lesz megfelelő.