1. RÉSZ

„Az anyósom nem dolgozik, és semmi dolga sincs. Egész nap otthon van” – mondta Valeria, miközben salátát szolgált fel magának, mintha az időjárásról beszélne.

Teresa az étkező ablakából hallotta a mondatot, Mateo pedig a vállán aludt.

Nyolcan ült az asztal körül. Valeria és Mauricio kilencedik házassági évfordulóját ünnepelték querétarói lakásukban. Kora reggel Teresa zöldségeket aprított, rizst készített, tortillákat melegített, kitakarította a konyhát, és vigyázott a három gyerekre, míg a fia lámpákat tett, a menye pedig elment az italokért.

Senki sem kérdezte, hogy ki főzött.

Valeria egyik barátja, talán udvariasságból, Teresára nézett.

– És mit csinál most, hogy nyugdíjas?

Teresa kinyitotta a száját, de Valeria válaszolt először.

– Semmi. Szabad. Ezért segít nekünk annyit.

Néhányan elmosolyodtak.

Teresa nem érzett azonnal haragot. Valami rosszabbat érzett: egy hideg áramlat futott végig a mellkasán.

Ránézett a kétéves Mateóra, aki rajta aludt. Ránézett Camila tornacipőjére, amit aznap reggel most ki. Ránézett Emiliano hátizsákjára, amit ő maga ellenőzött, hogy a fiú ne felejtse el a hétfői házi feladatát.

És azt gondolta:

Így látnak engem.

Odalépett Valeriához, és átadta neki a gyermeket.

Mateo sírva ébredt.

„Mi történt, anya?” – kérdezte Mauricio az asztaltól.

– Egy kicsit fáj a fejem. Hazamegyek.

Senki sem kelt fel.

Teresa hatvanhárom éves volt. Nyugdíjba vonulása előtt több mint harminc évig dolgozott koordinátorként egy szállítmányozási cégnél. Egyetlen papírlapra sem pillantva emlékezett az útvonalakra, menetrendekre, sofőrökre, javításokra és késésekre.

Amikor felmondott, mindenki azt mondta, végre kap egy kis pihenést.

Egy héttel később Mauricio felhívott.

– Anya, kérünk egy szívességet. Camila még nem kezdi az óvodát, Valeria pedig visszamegy dolgozni. Csak három hétig lesz.

– Természetesen, fiam.

A három hétből három hónap lett.

Aztán Kamilla megbetegedett.

Aztán megszületett Mateo.

Emiliano ezután elkezdte az általános iskolát.

És három évvel később Teresa még mindig hétfőtől péntekig reggel nyolc előtt érkezett.

Ő készítette fel Emilianót az iskolára, ő vitte Camilát az óvodába, ő vigyázott Mateóra, főzött, mosott, összegyűjtötte a játékokat, tejet vett, ha kellett, ő hozta el a gyerekeket, keddenként logopédiai órára vitte Camilát, szerdánként pedig úszni Emilianót.

Péntekenként nyolcig maradt, mert Valeria lezárta az eladásokat, Mauriciónak pedig építési megbeszélései voltak.

Hónapokkal ezelőtt egy délután Teresa korábban kérte, hogy elmehessen egy barátja születésnapi bulijába.

Valéria így válaszolt:

–És kinél fog lakni Mateo? Nem tehetem.

Terézia nem ment el.

Soha többé nem említette azt a meghívást.

Hétfőn, az évfordulós ünnepség után, Teresa szokás szerint megérkezett.

Este hét órakor Valeria kimerülten jött be, letette a táskáját egy székre, és így szólt:

–Anya, mivel úgyis szabad vagy, csütörtökön is maradnál kilencig? Edzésünk van.

Teresa Mateo egyik törölközőjét tartotta a kezében.

– Igen – válaszolta.

Azon az estén egyedül tért vissza busszal.

Másnap 6:50-kor megszólalt az ébresztő.

Terézia kinyitotta a szemét.

Kikapcsolta.

7:20-kor, pontosan akkor, amikor indulnia kellett volna, köntöst kapott és vizet melegített kávéhoz.

8:05-kor csörögni kezdett a telefonja.

Valéria.

Aztán Mauricio.

Aztán megint Valéria.

Terézia a képernyőre nézett.

Nem válaszolt.

Betette a telefonját a fiókba, elkészített pár tojást, vágott egy kis kenyeret, leült reggelizni, és három év óta először sietség nélkül evett.

Eközben a fia lakásában három gyerek várt arra, hogy valaki megtegye azokat a dolgokat, amiket – a család szerint – Teresa soha nem tett.

És egyikük sem gondolta volna, hogy mi fog történni, ha Teresa úgy dönt, hogy folytatja a „semmittevést”.

2. RÉSZ

Nyolc húszra Valeria már hatszor hívott.

Fél kilenckor rájött, hogy Teresa nem fog megérkezni.

Mauricio egy építkezésen dolgozott a város másik oldalán.

– Talán megbetegedett – mondta telefonon.

– Nos, akkor neki kellene tudatnia velem.

Valeriának negyven perccel később sikerült bevinnie Emilianót az általános iskolába. Camila nem ment óvodába, mert Mateo még pizsamában volt, és Valeriának videóhívása volt egy ügyféllel.

Tíz órakor, miközben Valeria egy költségvetést próbált elmagyarázni, Mateo egy egész mappát kiöntött a padlóra.

Tizenegy órakor Camila levet öntött a kanapéra.

Tizenkét órakor mindketten azt mondták, hogy éhesek.

Valeria kinyitotta a hűtőszekrényt.

Volt ott tojás, fél paradicsom, egy üveg salsa és tortilla az előző napról.

– Mivel eteti a nagymamád?

Kamilla meglepetten nézett rá.

-Élelmiszer.

Valéria összeszorította a száját.

Tésztát készített.

Camila megkóstolt egy kanálnyit.

– Tere nagymama nem így csinálja.

Szerda rosszabb volt.

Valeria elvitte Emilianót az iskolába, és a megengedett idő után érkezett az óvodába. Meg kellett magyaráznia a tanárnak, hogy miért késtek.

– Mindezt általában Teresával egyeztetjük – jegyezte meg a tanárnő.

Ez a mondat ragadt meg az emlékezetében.

Délutánra elfelejtette Emiliano úszásóráját.

– Hát, mindegy – mondta a fiú.

Valeria számára ez a „na mindegy” többet nyomott a latban, mint egy panasz.

Azon az estén kinyitotta a hűtőszekrényt, és azt vette észre, hogy tej sincs benne.

Három éve várt valaki, hogy megvehesse.

Egyszerűen sosem tűnődött el, hogy ki.

Csütörtökön egy kollégája telefonjáról hívta Teresát.

Terézia válaszolt.

-Jól?

– Anya, én vagyok az. Mi folyik itt?

-Semmi.

Beteg vagy?

-Nem.

– Akkor miért nem jöttél?

Néhány másodpercnyi csend következett.

Teresa a előtte lévő kávéra nézett.

– Mert itthon vagyok.