– Nem az vagy, akit kértem – mondta a herceg. A lány visszaadta a gyűrűjét, és elment.

– Maga nem az a nő, akit kértem – mondta Valdemora márki.

Valentina Montalvo nem sütötte le a tekintetét.

Közöttük, egy mahagóni asztalon egy antik aranygyűrű pihent, rajta egy nagy, négyzet alakú smaragddal. A kő visszaverte az ablakokból beszűrődő fényt, és zöldes derengést vetett a márványpadlóra.

Valentina négy napig utazott, hogy elérje a San Rafael haciendát. Ruhája szegélye sáros volt, csizmája elnyűtt, és a haja hullott a kontyba. Nagybátyja megígérte, hogy küld egy szobalányt, de nem tette. Azt sem engedték meg neki, hogy átöltözzön, mielőtt a márki elé állna.

A házban annyi szolga volt, hogy egy egész sereget el lehetett volna látni. Vizet azonban senki sem kínált neki.

Maximiliano de Alarcón, Valdemora márkija, magas, szigorú férfi volt. Apja halála óta 11 hónapja ő irányította a birtokot. Üzleti tranzakcióként szervezte meg a találkozót: találkozik a számára kiválasztott nővel, átadja neki a családi gyűrűt, és bejelentik az eljegyzésüket.

De a megjelent nő nem hasonlított arra a miniatűrre, amit mutattak neki.

A portré egy fiatal, finom, mosolygós szőke nőt ábrázolt. Valentinának sötét haja, zöld szeme, a munkától kérges keze és egy könyörgésre nem hajlamos arckifejezése volt.

Fogta a bársonykendőt, gondosan a smaragd köré hajtogatta, és a csomagot Maximilian nyitott kezébe helyezte.

– Akkor megtarthatod – felelte. – Én sem vagyok az, akit kértem.

Megfordult és a kijárat felé indult.

A birtokigazgató, Don Esteban Paredes, fojtott hangot adott ki. A házvezetőnő leejtett néhány lepedőt a lépcsőre. Még soha senki nem merte otthagyni a márkit egy beszélgetés közepén.

Maximiliano követte őt a tornácra.

– Asszonyom, várjon.

Valentina továbbment az esőben.

– Montalvo kisasszony.

Elhallgatott, amikor először hallotta tőle a nevét.

– Nem engedte, hogy elmagyarázzam – mondta Maximiliano.

– A „te nem az a nő vagy, akit kértem” kifejezés teljesen teljesnek tűnt számomra.

– Úgy értettem, félreértés történt.

– Félreértés vagy csalódás?

A márki állkapcsa megkeményedett.

– Gyere be újra. Beszélhetünk. Holnapra előkészítek egy megfelelő hintót.

– Már van egy hintóm, és van egy úti célom is.

Valentina anélkül szállt be a bérelt autóba, hogy becsapta volna az ajtót. Nem úgy akart elmenni, mint egy menekülő nő, hanem mint egy nő, aki döntött.

Maximiliano az esőben állt, miközben a hintó eltűnt az úton.

Don Esteban közeledett.

– Sajnálatos helyzet, Excellenciás uram. Senki sem láthatta előre, hogy Don Jacinto rossz unokahúgot küld.

Maximiliano lassan megfordult.

–A rossz unokahúg?

A menedzser elsápadt.

Don Jacinto Montalvo két fiatal nő gyámsága alatt állt. Valentina, elhunyt bátyjának lánya, volt az idősebb. Camila, Don Jacinto feleségének lánya, volt a fiatalabb. A San Rafaelbe küldött miniatúra Camiláé volt, de a szerződésen Valentina neve szerepelt.

– Azt mondták, hogy Miss Camila is jönni fog – magyarázta Don Esteban. – Talán az ügyvéd tévedett.

—Keresd meg az összes levelet, ami ehhez a kötelezettségvállaláshoz kapcsolódik.

-Természetesen.

– Mindannyian, Don Esteban. Ma este.

Valentina megérkezett Santa Clara del Encino városába, és szobát vett ki a La Rosa Blanca fogadóban. A holmija egyetlen bőröndbe fért el: egy másik ruha, egy kefe, egy Biblia, amely az édesanyjáé volt, és egy ezüst medál, amelyre vésett virág volt.

Az ereklyetartóban szülei apró portréi voltak.

Mindketten meghaltak, amikor Valentina 19 éves volt. Apja, Don Ramiro Montalvo egy szerény vidéki birtokot vezetett, de egy betegség miatt idősebb korában rokkanttá vált. Valentina megtanulta a könyvelést, a termésről való tárgyalást és a munkások közötti viták megoldását.

Halála után a lányt nagybátyja, Jacinto védelme alá helyezték.

A védelem túl nagylelkű szó volt.

Öt éven át Valentinát kellemetlen rokonként kezelték. Fizetés nélkül dolgozott, számlákat rendezett, felügyelte a kamrát, és megfoltozta a Camila által eldobott ruhákat. Soha nem engedték, hogy döntéseket hozzon a jövőjével kapcsolatban.

Amikor Don Jacinto elrendelte, hogy utazzon San Rafaelbe, hogy találkozzon a márkival, Valentina gyanította, hogy valamit titkolnak. Nem mutatták meg neki a szerződést vagy a portrét, amit küldtek. Csak azt mondták neki, hogy legyen engedelmes, és fogadjon el bármit, amit felajánlanak neki.

Most már megértette, hogy kihasználták.

Másnap reggel, miközben vajas kenyeret reggelizett, egy élénk tekintetű nő lépett be a fogadóba. Pilar Salas kisasszony volt, a kis falusi iskola tanárnője.

Az idősebb diákjainak fele kanyarós volt, és szüksége volt valakire, aki néhány órára vigyázott a kisebb gyerekekre.

– Fizethetek neked egy érmét, és adhatok neked ebédet – ajánlotta fel. – Nem sok, de nincs több.

Valentina egyetértett.

Azon a reggelen megtanította az ábécét, lecsillapított egy vitát egy tábla miatt, és megvigasztalt egy kislányt, aki azért sírt, mert nem tudta leírni a nevét. Délben rájött, hogy majdnem három órája nem gondolt a márkira.

Amikor visszatért a fogadóba, egy pompás lovat talált az udvaron.

Maximiliano a nappaliban várta.

– Bocsánatot kell kérnem – mondta.

-Igazán?

–Megmutattak nekem egy másik nő portréját. A tudtom nélkül küldték, és gyanítom, hogy minden magyarázat nélkül.

Valentina leült.

– A nagybátyámnak két unokahúga van. Camila és én. Ő a lány a portrén.