1. RÉSZ

„A lakásod több mint hárommillió pesót ér, Mariana. Ha Mauricio bajba kerülne, tényleg ott hagynád, amíg a férjed csődbe megy?”

Anyósom, Teresa, úgy bukott ki belőlem a kérdés vacsora közben, mintha sót kérne.

A villát a tányéron hagytam.

– Milyen problémái vannak Mauriciónak?

Mosolygott.

– Nincs. Elméletben beszélek.

Kilenc évig voltam Maurició felesége. A szüleivel laktunk egy nagy házban Querétaróban, mert – szerinte – „átmenetileg” laktunk, amíg bővítette a kis szállítmányozási vállalkozását. Egy oktatási központot vezettem, és volt egy lakásom egy régi környéken, amit a szüleimtől örököltem, és még a házasságunk előtt vettem. Kiadtam a bérbe, és soha nem gondoltam arra, hogy eladom.

Teresa évekig kevés érdeklődést mutatott. Az utóbbi hónapokban azonban elkezdte kérdezgetni, mennyit ér, hol tartom a tulajdoni lapokat, és hogy a bérleti szerződés az én nevemen van-e.

Mauricio mindig megvédte őt.

–Anya csak kérdezősködik. Te meg mindennel védekezően állsz hozzá.

A furcsa az volt, hogy ő is megváltozott. Tíz óra után érkezett, elrejtette a telefonját, és kiment a teraszra fogadni a hívásokat. Amikor megkérdeztem tőle, hogy vannak-e problémák a teherautókkal, ugyanazt a választ adta:

– Nem érted, hogyan működik a munkám. Hadd találjam ki.

Az egyetlen személy, aki látszólag kellemetlenül érezte magát, az apósom, Rafael volt. Többször is rajtakaptam, hogy olyan arckifejezéssel nézi a fiát, ami nem haragot, hanem félelmet tükrözött.

Egyik este Teresa újra előhozakodott a témával.

– A lakásod már biztosan három és fél milliót ér.

– Ez már a harmadik alkalom, hogy kérdezel felőle – mondtam neki.

Az asztal elcsendesedett.

Mauricio lesütötte a szemét. Teresa úgy tett, mintha nevetne.

– Ó, Mariana, úgy tűnik, valaki ki akar rabolni téged.

Aztán Rafael feltette a kenyeret a tányérra.

– A lakás az övé. Majd ő eldönti, mit kezd vele.

Teresa dühösen meredt rá.

– A menyemhez beszélek, nem hozzád.

Rafael mondani akart nekem valamit, amikor felkeltem, de visszatartotta magát.

Másnap a munkahelyemen kértek tőlem egy másolatot a személyi igazolványomról, hogy frissíthessék az aktámat. Tudtam, hogy több is van otthon egy mappában. Amikor kinyitottam a fiókot, láttam, hogy rendetlenség van benne.

Az INE (Nemzeti Választási Intézet) kártyám két példánya hiányzott.

Eltűnt egy régi mobiltelefon is, amit több mint egy éve tároltak.

Lementem a földszintre, és megkérdeztem Mauriciót, hogy elvitte-e őket.

Azonnali volt a reakciója.

– Most engem vallatsz?

– Csak kérdeztem.

Teresa kijött a konyhából.

– Ki akarná azt a régi telefont? Évek óta ott hever abban a fiókban.

Mereven bámultam.

Azt sosem mondtam, hogy melyik fiókban van.

A mosolya egy pillanatra lefagyott.

– Hát… észrevettem, hogy már nem használod.

Azon az estén megváltoztattam az e-mail, a banki és a felhőalapú jelszavaimat. Lezártam a nyitott munkameneteket ismeretlen eszközökön, és – mióta megházasodtam – először zároltam el a dokumentumaimat.

Tizenegy órakor rezegni kezdett Mauricio telefonja. Felkelt és kiment a teraszra.

Az ablakból láttam, ahogy az árnyéka ide-oda járkál a kapun lévő lámpa alatt.

Másnap reggel Rafael felhívott, amikor Teresa nem volt otthon.

– Mariana, ha bármi pénzzel kapcsolatos dolog történik… ne írj alá semmit anélkül, hogy elolvasnád, és sehova se menj egyedül.

Borzongást éreztem.

– Kire kell vigyáznom?

Hallottuk Teresa lépteit közeledni.

Rafael lehalkította a hangját.

– Az a személy, akiben a legkevésbé szeretnél bizalmatlan lenni.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Három nappal később korábban jöttem el a munkából egy szerverhiba miatt. Amikor hazaértem, láttam, hogy Mauricio autója ott parkolt.

Nem jelentettem be az érkezésemet.

A második emeleti folyosóról Teresa hangját hallottam.

– Patricia már kétszer hívott. Ezen a héten látni akarja Marianát.

Mauricio szinte suttogva válaszolt:

– Pénzt keresek. Kérj tőle két napot.

– Két nap? Valódi pénzt adott kölcsön. Nem papírdarabokat.

Mozdulatlanul maradtam.

„Nem akarom Marianát belekeverni” – mondta.

Teresa szárazon felnevetett.

– Akkor mondd meg, honnan fogsz négymilliót szerezni. A lakásod majdnem ennyit ér.

Elakadt a lélegzetem a torkomban.

Aztán hallottam egy másik nevet.

– Diegoval megoldottuk. Most miért félsz?

Ekkor Rafael hangosan köhögött a folyosó végén.

– Mariana! Megérkeztél már? Hozz egy pohár vizet.

Az ajtó kivágódott. Teresa kijött, és elsápadt, amikor meglátott.

Miközben töltöttem a poharat, Rafael odajött a konyhába.

„Szándosan köhögtél?” – kérdeztem tőle.

– Ne tegyél hirtelen mozdulatokat – suttogta. – És sehova se menj, ha Mauricio kér rá.

Azon az estén szembeszálltam a férjemmel.

–Ki az a Patricia? És ki az a Diego?

Mauricio mozdulatlan maradt.

–Likviditási problémáim vannak. Meg fogom oldani őket.

– A lakásommal?

– Anyám túl sokat beszél.

– És Diego?

– Egykori sofőr. Nem tartozik rád.

Másnap felhívott egy nő.

–Mariana? Patricia vagyok. Mondd meg Mauriciónak, hogy ezen a héten végleges válaszra van szükségem.

– Milyen pénzről?

Csend lett.

– Tényleg nem tudod?

Letette. Mauricio mindent tagadott, amikor felhívtam, amíg el nem mondtam neki, hogy a nő tudja a nevünket.

– Ne hívj senkit. Majd otthon beszélünk.

Ugyanazon a délutánon Teresa abbahagyta a színlelést.

– Ha a családnak nagyobb összegre lenne szüksége, eladná a lakását?