Clara úgy érezte, hogy a világ megbillen a lába alatt.
Egy pillanatra eltűntek az utca zajai – az autók, a léptek zaja, a közeli kávézó távoli zenéje. Csak a saját lélegzetét és az öregember utolsó szavait hallotta, amelyek visszhangoztak a fejében.
„Minden, amit a születésedről mondtak… hazugság volt.”
Megragadta az ingujját.
„Hogy érted ezt? Ki vagy te? Honnan ismerted az anyámat?”
Az öregember a válla fölött nézett, mintha attól félne, hogy valaki figyeli őket.
– Ígéretet tettem – suttogta. – És már így is túl sokat mondtam.
Aztán a kezébe nyomta a kis gesztenyészacskót, és hátralépett.
„Menj haza. Nézz be anyád hálószobájában a tükör mögé. Hagyott ott valamit. De Clara…” – hangja elhalkult. „Ne mondd el a nagynénédnek. Még ne.”
Klárában meghűlt a vér.
A nagynénje, Marlene nevelte fel, miután az édesanyja meghalt. Évekig Marlene volt az egyetlen családtag, akit Clara meghagyott – szigorú, csendes, mindig óvatos a szavakkal. Clara mindenben megbízott benne.
– Miért? – kérdezte Clara. – Mi köze ehhez a nagynénémnek?
De mielőtt az öregember válaszolhatott volna, egy fekete autó lassított a sarok közelében.
Az öregember arca elsápadt.
Gyorsan elfordult, és eltűnt a gesztenyés kocsi mögötti keskeny sikátorban.
Klára utánafutott.
De amikor elérte a sikátort, az üres volt.
Csak a füst szaga maradt meg.
Azon az estén Clara remegő kézzel ment haza. Megpróbálta felhívni a nagynénjét, de megállt, mielőtt megnyomta volna a gombot. Az öregember figyelmeztetése újra és újra ismétlődött a fejében.
Ne mondd el a nagynénédnek.
Éjfélkor Clara végre belépett elhunyt édesanyja régi hálószobájába. A temetés óta semmi sem változott. A függönyök még mindig halványkékek voltak. A parfümös üvegek még mindig ott álltak a komódon. És felettük lógott a nagy, ovális tükör, amit a nagynénje mindig is nem volt hajlandó eltávolítani.
Klára lehúzta a falról.
Mögötte egy kis boríték volt, gondosan a fához ragasztva.
A neve volt ráírva.
Nem a nagynénje kézírásával.
Az anyja házában.
Klára remegő ujjakkal nyitotta ki.
Egy újszülött baba fényképe volt benne, akit fehér takaróba csavart. A hátuljára valaki ezt írta:
„A lányom, Clara. Még azelőtt született, hogy elvehették volna tőlem.”
Klára szeme megtelt könnyel.
Aztán valami furcsát vett észre.
A fénykép sarkában egy fiatal nő állt, aki a babát tartotta a karjában.
De nem az anyja volt.
Marlene néni volt az.
És a karjában a babának más neve volt írva a kórházi karkötőre.
