1. RÉSZ

– Mától azt eszed, amit veszel. Belefáradtam, hogy eltartsalak – mondta Arturo, és önelégült mosollyal letette a kanalát az asztalra.

Elena némán nézett rá.

Huszonhárom éve voltak házasok. Egy szerény házban éltek Guadalajarában, egy olyan környéken, ahol mindenki tudta, ki vesz korán tortillát, ki söpör a járdán, és ki vásárol hitelre a sarki boltban. Elena évekig gondosan gazdálkodott minden pesóval: összehasonlította az árakat a nagybani piacon, kihasználta az akciókat, több napon át főzött babot, és még mindig talált módot arra, hogy vasárnaponként valami különlegeset készítsen.

Arturo egy ipari karbantartó műhelyben dolgozott. Elena a ház karbantartása mellett szomszédok és ismerősök ruháit is átalakította. Nem keresett vagyont, de ez a pénz mindig összekeveredett mindenki kiadásaival: szappannal, zöldséggel, gyógyszerrel, lejárt számlákkal vagy Arturo valamilyen szeszélyével.

Azon a reggelen azonban úgy tűnt, eltökélt szándéka, hogy a házasságot számadássá alakítsa.

„Minden olyan drága” – folytatta. „Én egész nap dolgozom, te meg úgy töltöd tele a hűtőt, mintha csak úgy megjelent volna a pénz.”

– Szóval azt akarod, hogy mindenki maga vegye meg az ennivalóját?

– Pontosan. Így fogod megtudni, mennyibe kerül az élet.

Elena ivott egy korty kávét.

-Rendben van.

Arturo összevonta a szemöldökét. Verekedésre, könnyekre vagy könyörgésre számított. De Elena felállt, elmosta a csészéjét, és miután Arturo elment, két kis címkét ragasztott a hűtőszekrénybe: „Elena” és „Arturo”.

Még aznap délután mindent szétválogatott.

A saját helyén zabpelyhet, friss sajtot, paradicsomot, cukkinit, tojást és egy doboz babot hagyott. Arturo üzletébe pedig betette, amit Arturo vett: kolbászt, szeletelt kenyeret, majonézt, üdítőt és egy doboz chilipaprikát.

Az első napokban Arturo azt hitte, hogy a lány beadja a derekát.

Munkából hazaérve arra számított, hogy csirkehúslevest, vörös rizst vagy rántott szeleteket talál. De Elena rendelt magának ételt, leszedte a tányérját, és folytatta a varrást.

Csütörtökön egy fokhagyma- és epazoteillatú kukoricás tököt bámult.

– Nem csináltál túl sokat?

– Igen. Holnap ebédre.

Arturo kinyitotta a hűtőszekrényt. A kenyere száraz volt, és csak két kolbász maradt.

– Akkora túlzó vagy.

– Csak tiszteletben tartom, amit kértél.

Szombaton felhívta az anyját, hogy panaszkodjon.

– Anya, Elena főz, és még csak meg sem kínál.

Doña Mercedes néhány másodpercig hallgatott.

– És mit mondtál neki, amiért ezt tette?

– Semmi. Csak annyit, hogy mindenki a saját költségét fizeti.

– Akkor főzz magadnak, fiam.

Arturo bosszúsan letette a telefont.

Két nappal később elégedett arckifejezéssel ért haza.

– Mindenki eljön szombaton a születésnapomra. Anyukám, a testvéreim, a nagybátyáim, az unokatestvéreim… úgy húszan leszünk.

Elena felnézett a jegyzetfüzetből, amibe a kiadásait jegyezte fel.

– Tökéletes. Mennyit költesz ételre?

– Költségvetés? Tudod, hogyan kell vakondot, rizst, salátát, babot készíteni… csak csináld azt, amit mindig.

Elena lassan becsukta a jegyzetfüzetet.

– Nem, Arturo. Azt mondtad, hogy mindenki a saját termékeiből él. A vendégeid a tiéid. A születésnapi kajád a vásárlásaidból származik.

Hangosan felnevetett.

– Ezt nem fogod velem megtenni a családom előtt.

Elena nem válaszolt.

Kinyitotta a hűtőszekrényt, rámutatott a két címkére, és azt mondta:

– Nem fogok veled semmit csinálni. Már megtetted.

Arturo még mindig nem értette, hogy hat nappal később húsz ember fog belépni abba a konyhába, és megtudni, mennyit is érnek a szavai.

És senki sem tudta elképzelni, hogy mi fog történni.

2. RÉSZ

Hétfő este Elena letett egy papírlapot az asztalra.

– Ha húsz embert fogadsz, akkor számoljuk ki.

Azt írta: hús vakondnak, chili, csokoládé, tortilla, rizs, tejszín, sajt, avokádó, üdítők, jég, édes kenyér és sütemény. Arturo figyelte, ahogy a lista bővül, és az arckifejezése megváltozik.

Ennyibe kerül mindez?

– Ez nem tartalmazza a benzint, az időt, vagy azt, ami már a konyhában van.

– Túlzásba viszed a dolgokat.

– Akkor megveszed.

Arturo büszkén fogadta el.

Pénteken egy diszkont szupermarketből tért vissza, mindössze három szatyorral a kezében. Vett két csomag kolbászt, négy zacskó pirítóst, egy kis vödör tejszínt, üveges salsát, üdítőket és egy akciós csirkét, aminek másnap lejárt a szavatossága.

– Elég volt – mondta.

Elena megnéztem a csirkét, és megrázta a fejét.

– Nem fogok olyasmit felszolgálni, amitől bárki is megbetegedhet.

– Mindig találsz valami problémát.

– Nem. Csak húsz emberre tudok főzni, mert évek óta ezt csinálom.

Arturo válaszolni akart, de hallgatott.

Szombaton Elena korán kelt. Felsöpört, kitakarította a teraszt, terített és megterített húsz tányért. Előkészített magának egy kis fazék babot, és felaprított egy kis tökmagot, paradicsomot és hagymát, amit a saját pénzéből vett. Arturo hozzávalóihoz hozzá sem nyúlt, csak azért, hogy a kolbászokat készenlétben hagyja egy tálcán.

Egy órakor kezdtek megérkezni a rokonok.

Doña Mercedes zselatindesszerttel jelent meg. Lupita néni tejszínes mártásban sült poblano paprikát hozott. Egy unokatestvére egy zacskó jéggel érkezett. Mások, szokás szerint, üres kézzel, de étvágyuk készen állt.

„Boldog születésnapot!” – kiáltották.

Arturo túl sokat mosolygott.

Aztán Lupita néni bejött a konyhába.

Az asztalra nézett.

Pirítós. Salsa. Kolbász. Egy kancsó víz. Semmi más.

– És a vakond? – kérdezte. Arturo azt mondta, hogy Elena azt is meg fogja főzni, mint minden évben.

A többiek elkezdtek kikukucskálni.

– Nincs rizs?