1. RÉSZ

„Egy dolgot nem tudsz igazán megcsinálni?” – köpte Mauricio, majd felemelte a kezét és tizenkét ember előtt pofon vágott.

A hang éles volt. Hangosabb, mint amire máskor emlékeztem.

A kezében tartott pohár megdőlt, és a vörösbor kiömlött a fehér terítőre, amit kifejezetten arra a vacsorára vett, amit a zapopani lakásunkban fogyasztott el. Néhány másodpercig senki sem szólt semmit. Anyósom lesütötte a tekintetét. Sógornőm a levegőben lebegtette a villáját. Mauricio egyik barátja kényelmetlenül megköszörülte a torkát, mintha azzal, hogy mi sem történt, eltörölhetné azt, amit mindannyian láttak.

Úgy éreztem, mintha égne az arcom.

Mauricio az asztalra mutatott.

–Mondtam, hogy a nagy poharak a bornak valók. Mindig azt csinálsz, amit akarsz.

Az egész délutánt birriát főzte, rizst készített, tortillákat melegített, és rendet rakott a házban, hogy megünnepelje Mauricio előléptetését a cégnél. A férfi hetek óta dicsekedett, hogy aznap este fontos emberek lesznek ott.

És pont előttük ütött meg, mert rosszul tettem le a poharat.

Az első reakcióm ugyanaz volt, mint mindig: csendben maradni.

Kilenc év alatt tanulta meg, hogyan kell csinálni.

De valami megváltozott.

Talán az tette, hogy látta felnőtt unokaöcsémet rémülten bámulni rám. Talán az, hogy Mauricio hogyan mosolygott az ütés után, meggyőződve arról, hogy a szokásos módon lehajtom a fejem.

Lassan letettem a poharat az asztalra.

– Szeretnéd tudni, mikor volt az első alkalom?

Mauricio mozdulatlan maradt.

– Valeria, fogd be a szád!

Ránéztem.

– Azért, mert véletlenül összetörtem a kedvenc bögréjét.

A beszélgetések teljesen elhaltak.

–Aztán azért, mert túl sós volt a leves. Máskor azért, mert az ingem gyűrődött. Még egyszer azért, mert húsz perccel később érkeztem a szupermarketből.

„Elég volt!” – morogta Mauricio.

Két ujjamat az arcomhoz tettem.

– És ma egy italra szánták.

Az anyósom, Carmen, közbelépett.

– Drágám, de idegesek. Ezeket a dolgokat férj és feleség megbeszéli.

Ránéztem és majdnem felnevettem.

Évekig ismételgette pontosan ezt a mondatot.

„A párkapcsolati problémák otthon maradnak.”

„A férfiak kétségbeesnek.”

„Ne provokáld Mauriciót, amikor fáradtan érkezik.”

Mély lélegzetet vettem.

„Kilenc évig ezt csináltam, Carmen asszony. Bent tartottam a házban. Ma a fia úgy döntött, hogy mindenki elé veszi.”

Mauricio hátratolta a széket.

– Műsort adsz.

– Nem. Jelenetet csináltál, amikor megütöttél.

Valami újat láttam a szemében.

Félelem.

Az egyik vendég, Ricardo, otthagyta a szalvétáját az asztalon.

– Mauricio, amit tettél, nem volt helyes.

– Maradj ki belőle.

– Épp most ütötted el előttünk.

A sógornőm, Daniela, végre megszólalt.

– Valeria… történt már ilyen korábban is?

Ránéztem.

-Sok.

Daniela elsápadt.

Mauricio egy lépést tett felém.

– Figyelmeztetlek, hogy fogd be a szád.

Ösztönösen hátraléptem.

Aztán egy hangot hallottam magam mögött.

– Ne menj a közelébe.

Elena volt az, a szomszédunk, akit szintén meghívtunk.

Mauricio idegesen felnevetett.

– Most már mindenki az ő pártjára fog állni?

Elena nem válaszolt.

Elővette a telefonját.

„Nem kell állást foglalnom” – mondta. „Csak azt kell elmondanom, amit az elmúlt hat hónapban hallottam a lakásomból.”

Mauricio abbahagyta a mosolygást.

És amikor láttam az arcán a rémület kifejezését, megértettem, hogy Elena tud valamit, amiről még én sem gondoltam volna, hogy be tudja bizonyítani.

Ami ezután történt, a vacsora megszűnt egyszerű családi összejövetel lenni.

Senki sem hitte el, mi fog kiderülni…

2. RÉSZ

– Tedd el azt a telefont! – parancsolta Mauricio.

Elena meg sem mozdult.

– Miért? Aggódsz, hogy valaki meghallja, hogyan bánsz a feleségeddel, amikor azt hiszed, senki sem hall téged?

Borzongást éreztem.

Mauricio körülnézett támogatást várva, különösen az édesanyjától.

– Ez a nő őrült.

Carmen azonnal reagált.

– Persze. Mindent hallani lehet a lakásokban. Valószínűleg félreértett egy érvet.

Elena rám nézett, mielőtt megszólalt.

– Valeria, néhány hónappal ezelőtt dörömbölést hallottam a falon, aztán hallottam, hogy sírsz. Arra gondoltam, hogy kopogok, de féltem, hogy rosszabb lesz a helyzet. Azóta elkezdtem leírni a dátumokat.

Elővett egy kis jegyzetfüzetet a táskájából.

Egész oldalak voltak.

Dátumok.

Órák.

Hozzászólások.

Március 17.

Április 2.

Május 28-án.

Június 11.

Éreztem, hogy elgyengülnek a lábaim.

Mindegyikre emlékeztem.

Mauricio is.

„Ez semmit sem bizonyít” – mondta.

Aztán Daniela, a saját nővére, sírni kezdett.

– Én is tudtam.

Mindannyian felé fordultunk.

„Mit mondtál az előbb?” – kérdezte Mauricio.

Daniela remegett.

– Két évvel ezelőtt Valeria felhívott egy parkolóból. Sírt. Azt mondta, hogy meglökted.

Meglepetten néztem rá.

El is feledkeztem arról a hívásról.

Vagy talán megpróbálta elfelejteni őt.

– Azt kérte, hogy ne mondjak semmit – folytatta Daniela. – Aztán azt mondtad, hogy túloz, hogy vita volt… és úgy döntöttem, hiszek neked, mert a testvérem vagy.

Mauricio összeszorította az állkapcsát.

— Te nem tudod, miről beszélsz.

– Igen, az.

Anyósom a tenyerével az asztalra csapott.

–Elég volt! Egy veszekedés miatt tönkre fognak tenni egy családot.

Ez a mondat végre megtört bennem valamit.

– Ez nem vita volt.

Me arremangué devagar.

A csuklómon még mindig volt egy sárgás folt, ami majdnem teljesen eltűnt.

– Ez sem volt vita.

Carmen elnézett.

Aztán elővettem a saját telefonomat.

Mauricio összevonta a szemöldökét.