1. RÉSZ

Elena Martín abban a pillanatban tudta, hogy elveszítheti az állását, amint meghallotta lánya nevetését az ajtó mögött, amelyet senkinek sem volt szabad kinyitnia.

Azon a reggelen megérkezett Álvaro Valcárcel házába La Moralejában a hároméves Lucíával, akit egy túlméretezett kabát és egy festékkel teli hátizsák rejtett. A lányra vigyázó nő 6:15-kor hívta, hogy nem tud jönni, és Elenának nincs kihez fordulnia. A távollét egy napi fizetés elvesztését jelentette; talán még egy állást is, amire szüksége volt, hogy kifizesse a San Sebastián de los Reyes-i lakásának lakbérét.

Álvaro, egy befolyásos építőipari csoport tulajdonosa, 47 éves volt és egyszerű hírnévnek örvendett: nem emelte fel a hangját, mert nem volt rá szükség. Hallgatása elég volt ahhoz, hogy az ügyvédek, beszállítók és vezetők megizzadjanak.

Elena egy kis szobában hagyta Luciát a mosókonyha mellett.

– Ne menj ki, amíg vissza nem érek.

– És aztán churros?

– Aztán churros.

9:20-kor a szoba üres volt.

Elena átsétált a konyhán, a kerten és a főfolyosón, amíg meg nem hallotta egy halk hangot Álvaro irodájából. Résnyire kinyitotta az ajtót.

Lucía az asztalánál állt, kezében egy plüssnyulat szorongatva. Álvaro a karosszékéből figyelte. Javier, az asszisztense, egy könyvespolc mellett állt, két biztonsági őr pedig mintha szoborrá változott volna.

Aztán Lucia összevonta a szemöldökét, összeszorította az ajkait, keresztbe fonta a karját, és felemelte az állát.

Pontosan ez volt Álvaro arckifejezése, amikor valami nem tetszett neki.

Javier lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a mosolyát.

Elena érezte, hogy összeszorul a gyomra.

Álvaro néhány másodpercig a lányra meredt. Aztán felállt, megkerülte az asztalt, és leguggolt elé. Keresztbe fonta a karját, összevonta a szemöldökét, és ugyanazt a fintort vágta.

Lucia hangosan felnevetett.

És megtörtént az elképzelhetetlen: Álvaro is nevetett.

– Valcárcel úr, bocsánat, elmagyarázhatom – dadogta Elena.

Egy szőnyegre mutatott a könyvtár mellett.

– Ott maradhat. Biztonságosabb, mint elrejteni.

Attól a naptól kezdve egy doboz ceruza jelent meg az irodában. Aztán mesekönyvek. Később egy apró asztal. Álvaro soha nem ismerte el, hogy bármit is vett volna, Elena pedig úgy tett, mintha azt hinné, hogy a tárgyak véletlenül kerültek elő.

Hetekig azt gondolta, hogy az a férfi mégsem olyan hideg, mint ahogy mindenki mondta.

Egészen egy novemberi délutánig.

Miközben egy magas polcot takarítottam, egy irattartó szekrény a földre esett. Egy régi fénykép bukkant fel mögötte.

A fiatalabb Álvaro egy kék sisakot viselő férfi mellett mosolygott egy építkezés előtt.

Elena már azelőtt felismerte a férfit, hogy alaposan megnézhette volna az arcát.

Sergio Martín volt az, a férje.

A férfi, aki két évvel korábban vesztette életét, amikor egy fémszerkezet összeomlott egy madridi építkezésen.

Elena még mindig a kezében tartotta a fényképet, amikor meghallotta az ajtó csukódását.

Álvaro mögötte állt.

Most először nem tűnt ijesztőnek.

Ijedtnek tűnt.

– Miért van itt fénykép a férjemről?

Álvaro nem válaszolt azonnal.

És ez a csend valami rosszabbat tárt fel Elena számára, mint bármilyen válasz: a férfi, akinek 8 hónapja dolgozott, sokkal többet tudott Sergio haláláról, mint amennyit elmondott neki.

2. RÉSZ

Álvaro behúzta a függönyöket.

–Sergio egy építési projekten dolgozott a csoportom egyik leányvállalatának.

Elena megszorította a fényképet.

– Azt mondták, hogy egy független alvállalkozóról van szó.

— Papíron.

Álvaro elismerte, hogy ott volt a baleset napján. A szerkezet nem a szokásos módon omlott össze. Sergio másodpercekkel az összeomlás előtt észrevett egy szokatlan rögzítési pontot, és kitolta Álvarót a területről.

–Ott vesztette az életét, ahol nekem kellett volna lennem.

–És ezért vett fel? Hogy jobban érezzem magam?

– Azért vettem fel, mert megtudtam, hogy ki maga, és segíteni akartam.

Mielőtt Elena válaszolhatott volna, Javier belépett.

– Kérdezték a jegyzetfüzetről.

Sergio halála előtt jelentéseket állított össze a hibás anyagokról. Egy Tomás Aranda által ellenőrzött beszállító cég hónapok óta kereste ezeket a dokumentumokat.

Álvaro végignézett a folyosón.

– Hol van Lúcia?

A kis asztal üres volt.

A kertkapu nyitva volt.

A lány egyik piros cipője a sövény melletti kavicson hevert.

A külső kamerák 6 percre leállították a felvételt.

Javier egy fehér furgonról készített képet, amelyet egy benzinkútnál rögzítettek. A rendszám egy Cosladában található ipari raktárhoz vezetett, amely egy Aranda-i céghez volt kötve.

Aztán Elenának eszébe jutott Sergio egyik fémdoboza, ami két éve zárva volt egy szekrény tetején.

Álvaro ránézett.

„Nem pénzért vitték el Lucíát. Azt hiszik, tudod, hogyan kell kinyitni azt a dobozt.”

3. RÉSZ

Elena azonnal hívni akart mindenkit, de Álvaro már utasításokat adott. Értesítette a Nemzeti Rendőrséget, elküldte a rendszámot, a raktár helyét és Tomás Aranda cégének adatait. Azt is megparancsolta embereinek, hogy ne avatkozzanak közbe önállóan.

„Nem akarok hősöket” – mondta. „Vissza akarom kapni a lányt.”

Elena dühösen meredt rá.

– A férjem már egyszer hőst játszott előtted.

A kifejezés jobban megütötte, mint egy kiáltás. Álvaro nem próbálta megvédeni magát.

Cosladába menet az eső elmosódott fények csíkjává változtatta az M-40-est. Elena elöl ült, és Lucía piros cipőjét a mellkasához szorította.

– Mondd el az egész igazságot – követelte.

Álvaro várt néhány másodpercet.