1. RÉSZ

„Még mindig olvasol neki? Marisol, ő már nem ember, csak egy lélegző test” – gúnyolódott Daniel az ajtóból, miközben az anyja mögötte nevetett néhány új, áruházi táskával.

Hat hónapig minden nap Don Arturo, az apósom ágya mellett ültem Guadalajara Jardines del Bosque negyedében lévő házban. Megfürdettem, áthelyeztem, hogy elkerüljem a sérüléseket, megnedvesítettem az ajkait, és westerneket olvastam fel neki, mert azok voltak a kedvencei. Súlyos szélütést kapott, és az orvosok azt mondták, hogy sokáig képtelen lesz reagálni. Azt is megismételték, amit a gondozói munkámból tudtam: még ha valaki nem is tud beszélni vagy mozogni, soha ne feltételezd, hogy nem hall.

De a férjem és az anyósom, Teresa számára Arturo már gyakorlatilag halott volt.

És a legrosszabb az egészben az volt, hogy úgy tettek, mintha a pénzük sem lett volna többé az övék.

Arturo több mint negyven évig dolgozott udvari gyorsíróként. Csendes, módszeres ember volt, az a fajta, aki megőrzi a nyugtákat, feljegyzi a dátumokat, és képes felidézni egy tíz évvel ezelőtti beszélgetést. Sosem volt milliomos, de körültekintő volt: a háza ki volt fizetve, voltak megtakarításai, befektetései, és kényelmes nyugdíjas évei voltak.

Amikor cselekvőképtelenné vált, Teresa átvette néhány számla felett az irányítást egy Arturo által évekkel korábban vészhelyzetekre aláírt meghatalmazásnak köszönhetően. Ezt a pénzt az ő gondozására kellett volna fordítani, de a pénz azonban olyan dolgokra kezdett költeni, amelyeknek semmi közük nem volt hozzá.

Először új bútorok jöttek. Aztán egy drága óra. Ezután Daniel az apja pénzéből törlesztette a teherautó-adósságát. Teresa kozmetikai beavatkozáson esett át, és a harmadik hónapban mindketten Puerto Vallartába utaztak egy hétre.

„Ki kell tisztítanunk a fejünket” – mondta Teresa, mintha nem aludtam volna kilencven napig egy székben.

Ideiglenesen otthagytam a munkámat, hogy gondoskodjak Arturoról, mert azt mondták, hogy egy magánlakás „túl sokba kerül”.

„Miért fizetnénk idegeneknek, amikor már van egy ápolónő a családban?” – kérdezte Teresa.

Nem voltam ápolónő, de sosem érdekelte a különbség. Annak a családnak addig voltam hasznos, amíg ingyen dolgoztam.

Azon az estén Daniel és Teresa elmentek vacsorázni. Befejeztem egy fejezetet, becsuktam a könyvet, és mint mindig, azt mondtam:

– Mára ennyi, Don Arturo. Holnap folytatjuk.

Aztán kinyílt a szeme.

Egyenesen rám néztek.

– Mari… – suttogta.

Olyan közel mentem, hogy majdnem elállt a lélegzetem.

-Itt vagyok.

Arturo nagyot nyelt, és szóról szóra kimondta:

– Cédrusfa törzs… a takarók alatt… piros mappa.

Hosszan szünetet tartott.

– Holnap… tedd… az asztalra.

-Mert?

Olyan tisztasággal telt meg a tekintete, amit hónapok óta nem láttam benne.

– Ideje… hogy tudják… hogy mindent hallottam.

Újra lehunyta a szemét.

Megtaláltam a ládát. Két összehajtogatott takaró alatt egy vastag, piros mappa volt, szalaggal átkötve. A borítón Arturo precíz kézírásával egyszerűen ez állt: „FONTOS”.

Nem nyitottam ki.

Másnap reggel otthagytam a konyhaasztal közepén.

Daniel lement a földszintre, meglátta, kioldotta a szalagot, és elolvasta az első oldalt.

Elfehéredett.

Teresa megjelent mögötte.

És a férjem rákiáltott a saját anyjára:

– Azt mondtad, soha nem fogja megtudni!

Még mindig nem tudtam, mi van abban a mappában.

De mindkettőjük arcán látszó kifejezésből megértettem, hogy Arturo nem volt egész idő alatt védtelen.

És nem tudtam elhinni, mi fog történni.

2. RÉSZ

Teresa megpróbálta elvenni Danieltől a lapot, de a férfi úgy hátrált, mintha a papír égetné.

„Honnan szerezted ezt?” – kérdezte tőlem.

– Apád megmondta, hol van.

A csend, ami ezt követte, minden korábbinál más volt. Hónapokig kinevettek, amiért beszéltem Arturoval, amiért elmondtam neki, ki jön, ki megy, és mi történik a házban. Most mindketten a szobájukba vezető folyosó felé néztek.

– Ez lehetetlen – mondta Teresa –. Nem tud beszélni.

– Tegnap este beszélt.

Daniel leejtette a mappát az asztalra.

Teresa remegő kézzel nyitotta ki, és lapozgatni kezdte. Hitelesített másolatokat, bankszámlakivonatokat, leveleket, közjegyző által hitelesített dokumentumokat és dátummal ellátott borítékokat láttam. Én még nem értettem a teljes terjedelmét, de ő igen.

– Ez nem igazságos – motyogta. – Apád összezavarodott.

– Több mint egy évvel a kiömlés előtti időről van szó – felelte Daniel.

Ez a mondat összetörte.

El akartam venni a mappát, de Teresa a mellkasához ölelte.

– Ez családi ügy.

Néhány másodpercig néztem rá.

„Én vagyok az, aki hat hónapja tisztítom, etetem, és kétóránként felkelek, hogy áthelyezzem. Soha többé ne mondd, hogy nem az én problémám.”

Dániel robbant fel.

– Nem érted, mi történik!

– Akkor magyarázd el nekem.

Ekkor követte el a hibát.

– Anyukám azt mondta, hogy amíg apukám fel nem ébred, senki sem fogja ellenőrizni a számlákat.

Teresa vad pillantást vetett rá.

-Csendben maradj!

De már túl késő volt.

Daniel eszeveszetten járkálni kezdett fel-alá.

– Azt mondtad, elég az áram. Azt mondtad, a ház nálunk marad. Azt mondtad, használhatjuk a számlákat, és majd akkor rendezzük a dolgokat, amikor az örökséget rendeztük.

Ütést éreztem a gyomromban.

Nem bántak rosszul a pénzzel.

Artur halálára vártak.

Teresa megpróbálta kijavítani.

– Ne légy nevetséges. Csak olyan kiadásokat fedezünk, amik egyébként is a családé lettek volna.

„Egy élő ember pénzéből?” – kérdeztem.