1. RÉSZ

– Mariana, vidd Sofiát, és ne engedj be senkit a fürdőszobába. Hívd a rendőrséget. Azonnal.

Lucía jeges ujjaival megszorította a csuklómat. Törvényszéki patológus volt, és az egyetem óta ismertem. Láttam már, ahogy boncolásokról beszél taco evése közben, viccelődik harmincórás műszakok után, és nyugodt marad olyan jelenetekkel szemben, amiktől összeszorult a gyomrom. Ezért rémített meg jobban, amikor sápadtan és remegve láttam a lakásomban, mint bármilyen sikoly.

– Mit találtál?

A fürdőszoba felé pillantott. Az ajtó résnyire nyitva volt, és a mosdókagyló csöpögött.

– Először is, vidd ki a lányt.

A négyéves Sofia színes kockákkal játszott a nappaliban. Lehajoltam, hogy felvegyem, pont akkor hallottuk, hogy egy kulcs kattan a zárba.

A férjem, Diego, azt mondta, hogy későn fog távozni a szupermarketből, ahol vezetőként dolgozott. Alig volt hat:40.

Egy zacskó mandarinnal jött be, és elmosolyodott.

– Nézd csak, a híres törvényszéki tudós is eljött. Ha figyelmeztettek volna, vettem volna egy kis édes kenyeret.

Minden normálisnak tűnt, amíg a tekintete végig nem siklott rajtunk, és egy pillanatra meg nem állt a fürdőszoba ajtaján.

– Miért hagytad égve a villanyt?

Lucia a bejárat előtt állt.

-Leejtettem egy fülbevalót.

– Megtaláltad már?

-Igen.

Diego tett egy lépést. Lucia nem mozdult.

Öt éven át azzal dicsekedtem, hogy tökéletes férjem van. Főzött, óvodába vitte Sofiát, ápolta apámat, amikor kórházban volt, és soha nem panaszkodott, ha fáradtan jövök haza a patikából. Ráadásul volt egy megszállottsága, amit mindannyian erénynek tartottunk: naponta háromszor takarította a fürdőszobát.

Reggel, vacsora után és lefekvés előtt. Néha még korán is felkelt, hogy felmosson.

Gúnyolódtam velük.

– Még egy luxushotelben sem takarítanak ennyit.

Nevetve válaszolta:

– Hagyj engem a furcsaságaimmal.

Aztán eszembe jutott valami, ami sosem tűnt furcsának: senki más nem tudta kitakarítani azt a fürdőszobát. Sem én, sem anyukám, sem az a nő, aki havonta kétszer jött. Egyszer megpróbálta felemelni a lefolyó fedelét, és Diego bukkant elő a konyhából dühösen.

– Ez tilos.

Aztán elmagyarázta, hogy a csövek régiek, és hogy rossz szag jöhet ki belőlük. Hittem neki.

Mindig hittem neki.

Lucía úgy tett, mintha munkahelyi vészhelyzete lenne. Mielőtt elment, diszkréten megmutatta nekem a mobiltelefonját.

„Találtam egy apró, csontnak tűnő darabot a lefolyó mellett. Már rendeltem is egyet. Készítsd elő a holmidat Sofiának, és amint megérkeznek, indulj el.”

Húsz perccel később két rendőr és egy szakértő kopogott az ajtón. Diego nem sikított. Még a fürdőszoba ajtaját is kinyitotta, és mosolyogva azt mondta:

– Ellenőrizhetsz, amit akarsz. Nincs itt semmi rejtegetnivaló.

Miközben a lakást fényképezték, hozzátette:

– Csak vigyázz a lefolyóra. Évekkel ezelőtt eldugult, és a csatlakozások most törékenyek.

Lucia hirtelen felnézett.

Én is.

Egy órával később Sofiával elindultunk anyámhoz. Diego megigazította a lányunk kabátját, figyelmesen rám nézett, és azt mondta:

– Mariana, öt éve vagyunk házasok. Te tudod jobban, mint bárki más, milyen ember vagyok.

A liftajtók becsukódtak, és most először gondoltam az ellenkezőjére: talán éppen azért, mert a felesége voltam, én tudtam a legkevesebbet arról, hogy ki is ő valójában.

És még mindig el sem tudtam képzelni, mit fog feltárni az a szita.

2. RÉSZ

Másnap reggel Diego úgy tett, mintha mi sem történt volna. Felhívott, hogy megkérdezze, reggelizett-e Sofía, és mielőtt letette volna a telefont, közönyösen megjegyezte:

– Azt mondják, még mindig nem tudják, mi volt az a kis darab. Valószínűleg egy régi javításból származó kacat.

– Ki mondta ezt neked?

Rövid szünet következett.

– A szakértők, amikor elmentek.

A válaszai mindig ilyenek voltak: gyengédek, ésszerűek, szinte megnyugtatóak.

Ugyanezen a napon Lucía küldött nekem egy hat évvel korábbi eltűnt személyről szóló plakátot. A képen egy harmincas éveiben járó, rövid hajú, széles mosollyal rendelkező nő látható. Daniela Ríosnak hívták. Alig néhány háztömbnyire tűnt el a házunktól.

A következő üzenet lélegzet-visszafojtva hagyott:

„Majdnem hét évig Diego barátnője volt. Azt tervezték, hogy összeházasodnak.”

Amikor aznap este megkérdeztem tőle, túl erősen tette le a csészét az asztalra.

– Ki mondta neked?

Nem azt kérdezte, hogy „miről beszélsz”, vagy hogy „ki az a Daniela”. Azt kérdezte, hogy ki mondta el nekem.

– Mi történt vele?

-Elment.

-Hová mégy?

-Nem tudom.

Aztán elmosolyodott.

– Lucia munkahelyén az emberek mindenhol bűncselekményeket látnak.

A következő napokban elkezdte elültetni ezt az elképzelést a családomban is. Azt mondta anyámnak, hogy „nagyon befolyásolható” vagyok. Anyjának, Doña Teresának, a fülem előtt megjegyezte, hogy Lucíát a közelmúltbeli válása és az évek során eltöltött szörnyű esetek megviselték. Még Sofía is megismételte nekem:

– Apa azt mondja, hogy Lucia néni azért ijeszt meg, mert túl sokat dolgozik.

Ott valami mást éreztem, mint a félelmet: bátorságot.

Lucía megkért, hogy nézzem át a pénzügyeinket. Meg voltam győződve róla, hogy ismerem őket, mert Diego fizetése egy közös számlára ment. De miután átnéztem öt év kiadásait, kiderült, hogy ez a számla csak az élelmiszert, a rezsit és az iskolát fedezte. A nagyobb összegek máshonnan származtak.

Egyszer majdnem négyszázezer pesót törlesztett a jelzáloghiteléből. Egy másik évben egyetlen nap alatt fedezte anyja rendelőjét. Később felújítottuk a konyhát, az ablakokat és a légkondicionálót. Soha nem kérdeztem túl sokat, mert mindig azt mondta: