1. RÉSZ

– A lányod azért halt meg, mert nem tudtad, hogyan gondoskodj róla – mondta Veronica, miközben majdnem harminc ember előtt a feleségemre nézett.

Senki sem ellentmondott neki.

Sem az anyám. Sem a bátyám, Adrian. Sem a nagybácsik, akik négy hónappal korábban velünk sírtak Lucia temetésén.

Lucía négyéves volt, amikor bakteriális agyhártyagyulladásban meghalt, ami néhány óra leforgása alatt alakult ki. Elena az első délutánon, amikor lázas lett, elvitte a klinikára, és amikor hajnalban kiütések jelentek meg rajta, azonnal a sürgősségire vitte. Három orvos később azt mondta nekünk, hogy semmi, amit tehettünk volna, nem változtatott volna a kimenetelen.

Elena sosem hitte el teljesen.

A legkisebb lányunk, Sofi, kétéves volt, és egy Nube nevű szürke nyulat ölelgetve aludt. Lucía egy plüssjáték-műhelyben készítette el neki, és a nyuszi egyik mancsával rögzítette a hangját:

– Szeretlek, Sofi. Jó éjszakát!

Ez volt az egyetlen tiszta felvételünk Luciáról.

Augusztusban anyám, Teresa, betöltötte a hatvanat, amikor Adrián és Verónica házában laktak Zapopanban. Elena nem akart menni, de anyám ragaszkodott hozzá.

Egy ideig úgy tűnt, igaza van.

Egészen addig, amíg Bruno, Verónica nyolcéves fia ki nem kapta Nubét Sofi kezéből, és el nem kezdte dobálni a többi gyerekkel. Mire a teraszra értem, Bruno a nyulat a parázstartó fölé tartotta.

– Lássuk, hogy a nyulak is sírnak-e.

A fül levált, és Nube a parázsra zuhant.

Benyúltam és kihúztam. Megégettem két ujjamat. Sofi a húga nevét kiabálta.

Megmondtam Brunónak, hogy soha többé ne nyúljon ahhoz a plüssállathoz, és ne játsszon a tűzzel. Aztán megjelent Veronica.

– Ne emeld fel a hangod a fiamra!

Elena elmagyarázta, hogy Nubénak Lucia hangja van.

Veronika a hasára tette a kezét, mert terhes volt.

„Nos, talán nem kellene hagynod, hogy egy kétéves mindenhová magával cipeljen egy ereklyét. De a gyerekek gondozása sosem volt az erősséged.”

Megkértem, hogy hagyja abba.

Nem tette.

–Szülői leckéket akarsz adni nekem? A lányod azért halt meg, mert nem tudtad, hogyan kell gondoskodni róla. Ezt itt mindenki tudja.

Az udvar elcsendesedett.

Anyám csak annyit mondott:

– Kérlek, ma van a születésnapom. Ne rontsuk el az estét.

Adrian közbelépett.

– Terhes, Rafa. Felfordultak a hormonjai.

Elena olyan arckifejezéssel nézett rám, amitől még mindig felébredek néha éjszakánként.

-Menjünk.

Betettük a gyerekeket a kocsiba. Tíz perccel később Elena megfordult.

– Hol van Nube?

A házban maradtam.

Írtam Adriannak. Nem válaszolt.

Tizenegy óra tizenöt perckor üzenet érkezett Veronikától:

„Már kidobtam azt az elégett, mocskos nyulat. Talán így megtanulják elengedni a múltat. A szemét odakint van.”

Egyedül jöttem vissza.

Éjfélkor zacskóról zacskóra bontogattam az utcai lámpák fényében. Tortamaradékok, tányérok, szalvéták. Kétszer is ellenőriztem.

Nube nem volt ott.

Miközben térdelve maradt a szemét között, fény gyulladt ki az egyik második emeleti ablakban. Megmozdult egy függöny, és visszatért a sötétség.

Azt hittem, Veronica figyel engem, és élvezi, hogy keresgélek.

El sem tudtam képzelni, hogy ki lehet valójában a függöny mögött, vagy mi fog történni…

2. RÉSZ

Másnap reggel Sofi a szobában bolyongott, és a párnák alá nézett.

-Felhő?

Elena leguggolt elé.

– Eltévedt Adrian bácsi házánál. Keressük.

Sofi néhány másodpercig gondolkodott, majd egy kétéves magabiztosságával válaszolt:

– Lucía megtalálja.

Elena bezárkózott a fürdőszobába, hogy a gyerekek ne hallják, és sírjon.

A telefonom elkezdett megtelni üzenetekkel. Anyukám könyörgött nekünk, hogy ne „tegyük tönkre a családot egyetlen rossz éjszaka miatt”. Adrián ezt írta: „Csak egy megjegyzés volt és egy plüssállat, Rafa. Nem dobhatsz ki éveknyi családi történelmet emiatt.”

Leblokkoltam.

Elena elkezdte képernyőképeket, dátumokat és hívásokat rögzíteni egy jegyzetfüzetbe. Mondott valamit, ami fontosnak bizonyult:

„Hat hónap múlva mindenki azt fogja mondani, hogy félreértés volt. Nem fogom hagyni, hogy átírják a történteket.”

Verónica már csinálta. A templomában és a Facebookon is azt állította, hogy ok nélkül támadtam meg a fiát, és hogy a gyászt a család manipulálására használjuk fel.

Aztán továbbment.

Egyik délután megjelent a Guadalajara Ifjúsági Zenekar próbáján, azzal a kijelentéssel, hogy családi vészhelyzet van, és el kell vinnie Mateót, a legidősebb fiunkat. Mivel nem volt rá engedélye, a karmester felhívott minket, mielőtt elengedte volna. Amikor nem voltunk hajlandóak, Verónica jelenetet rendezett a fogadáson.

Másnap kivette tizenkét éves fiát, Emiliano-t a duettből, amelyre hónapok óta készült Mateóval. Emiliano csellón játszott, Mateo hegedűn. Kiskoruk óta elválaszthatatlanok voltak.

Mateo csendben fogadta a hírt.

„Jól van Emiliano?” – csak ennyit kérdezett.

A koncertre hetekkel később került sor. Mateo szólóban lépett fel zongorakísérettel. Amikor befejezte, az egész közönség felállt.

A folyosón Emiliano felém futott.

– Rafa bácsi, el kell mondanom valamit. Luciáról van szó…

Nem sikerült befejeznie.

„Emiliano!” – kiáltotta Veronica a vonal túlsó végéről.

Megérkezett, megragadta a karját, és elvitte. Mielőtt eltűnt volna az ajtón, a fiú kétségbeesett pillantással fordult felém.

Azon a héten a nővérem, Mariana, megosztotta velünk, mit mondott Verónica a családi beszélgetésen. Aztán régi történetek kerültek elő: sértések esküvőkön és temetéseken, és kegyetlen megjegyzések mások gyermekeiről. Az unokatestvérem, Paula bevallotta, hogy öt évvel korábban mindenkitől eltávolodott, mert Verónica gúnyolta a halott férjét, és senki sem védte meg.