1. RÉSZ

„Nyiss ki, Mariana! Tudom, hogy felmondtál és lemondtad az áthelyezéseket!” – kiáltotta anyósom reggel hatkor, és úgy dörömbölt az ajtón, mintha be akarná törni.

A lányom sírni kezdett a hálószobában. Santiago megriadva felült, én pedig mozdulatlanul álltam az ajtó előtt.

De hogy megértsem, miért jött Teresa a házamba pénzt követelve, mintha az övé lenne, el kell mondanom, mi történt az elejétől fogva.

Hat hónappal az esküvőnk után az anyósom egy este megjelent a kis zapopani bérelt lakásunkban. Vörös volt a szeme, és egy gyűrött zsebkendőt tartott a kezében.

„A bank átütemezett egy hitelt, amit a házam felújítására vettem fel” – mondta zokogva. „Most majdnem tizenegyezer pesót fizetek havonta. A nyugdíjamból nem tudom kifizetni. Ha abbahagyom a fizetést, beperelnek.”

Santiago bele sem gondolt.

– Mennyi kell neked, anya?

– Havi hétezerből kijövök. Csak egy évig, talán másfél évig.

Könyvelőként dolgoztam, Santiago pedig egy logisztikai cégnél. Nem voltunk gazdagok. A saját lakásunk előlegére gyűjtöttünk.

Ennek ellenére elfogadtam.

Csak egy feltételt szabtam.

– Írjuk le, mennyit adunk, és mennyi időre. Nem azért, mert nem bízom benned, hanem hogy tisztában legyünk a megállapodással.

Terézia abbahagyta a sírást.

– Szüksége van valamilyen dokumentumra, hogy segítsen a családjának?

– Pontosan azért, mert egy család vagyunk.

Vonakodva írta alá.

Minden hónap tizenötödik napjától kezdődően hétezer pesót utaltunk át.

Az első néhány hétben minden normálisnak tűnt. Aztán Teresa egyre gyakrabban kezdett meglátogatni minket.

Először is, havonta egyszer.

Aztán kéthetente.

És végül, szinte minden hétvégén.

Mindig étellel és mosollyal érkezett Santiago elé.

– Fiam, hoztam neked birriát, mert valószínűleg bármit megeszel itt.

Aztán megvárta, míg a férfi kimegy a mosdóba, vagy felveszi a hívást, mielőtt megváltoztatta volna a hangnemét.

„Híztál, Mariana. A férfiak nem szeretik, ha egy nő elengedi magát.”

Egy másik nap a hajam volt.

– Többet kellene kiöltöznöd. Santiagót mindig nagyon szép nők vették körül.

Aztán az én főzési módszerem.

– Száraz a rizs. Gyerekkora óta hozzászokott a jóízű evéshez.

Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.

Mígnem egy délután Santiago kijött az erkélyre, és Teresa odajött hozzám.

– Tudod, mit gondolok? – suttogta. – A fiam jobban is csinálhatta volna.

Ránéztem.

-Valami?

Mosolygott.

– Egy csinosabb, melegebb, érdekesebb nő. Túl átlagos vagy. De hát… ott voltál, amikor sebezhető volt, és tudtad, hogyan kell kihasználni.

Éreztem, hogy forr a vérem.

Amikor Santiago visszatért, Teresa újra olyan kedves anya lett, amilyen mindig is volt.

– Vigyázz magadra, szerelmem. Szeretlek.

Azon az estén vettem egy kis magnót.

Nem akartam vitatkozni.

Bizonyítékot akartam.

A következő hetekben minden hozzászólást rögzítettem.

– Ha gyerekeid lesznek, jobban el fogod hanyagolni magad.

– Santiagonak elege lesz egy ilyen hideg nőből.

„Van egy gyönyörű lány a munkahelyén. Ha a helyedben lennék, aggódnék.”

Egyik vasárnap még tovább ment.

Santiago elment üdítőt venni, Teresa pedig megragadta az alkalmat, hogy odamenjen hozzám.

– Még van időd abbahagyni.

-Bocsánat?

– Nincsenek gyerekeik. Nem vettek házat. Elmehetsz anélkül, hogy tönkretennéd az életüket.

– Szeretem a fiadat.

Teresa halkan felnevetett.

–Most is ezt mondod. Amikor rájön, hogy hibázott veled, személyesen segítek neki találni egy nőt, aki méltó rá.

Abban a pillanatban hallottuk Santiago kulcsát az ajtóban.

Terézia úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna.

Diszkréten kikapcsoltam a felvevőt.

És ahogy a férjem bejött a bevásárlószatyrokkal, megértettem valamit, amitől a hideg futkosott a hátamon:

Az anyósom nem szeszélyből kritizált.

Vártam, hogy felbomoljon a házasságunk.

És még mindig nem tudtam, meddig vagyok hajlandó elmenni.

El sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni.

2. RÉSZ

Majdnem egy év telt el.

Teresa továbbra is időben megkapta a hétezer pesónkat, de egyre kevesebbet beszélt arról a kölcsönről, ami állítólag hajléktalanná tette volna.

Ehelyett túl sokat kezdett rólunk beszélni.

Mennyit kerestünk.

Mennyit spóroltunk meg.

Amikor már lakásvásárláson gondolkodtunk.

„Mennyit kérsz a stoppolásért?” – kérdezte.

– Még van hová fejlődni – válaszoltam.

–Meg kellene mutatnod a számláidat. Talán segíthetek neked rendszerezni.

A helyzet még rosszabbra fordult, amikor Teresa eladta a régi házát, és vett egy kis lakást tíz percre a miénktől.

Santiago el volt ragadtatva.

–Most már anya tud segíteni nekünk, ha gyerekeink lesznek.

Pontosan az ellenkezőjét éreztem.

Egy héten belül megkapta a kulcsunk másolatát, amit Santiago adott neki „vészhelyzet esetére”.

Teresa elkezdett bejárni, miközben dolgoztunk.

Délután visszatértem, és a bútorokat átrendezve, a ruháimat átrendezve, a fiókokat nyitva találtam.

Egyik este felrobbantam.

– Anyád a hálószobánkban volt.

– Takarítottam.

– Megvizsgálta a ruháimat.

– Mariana segíteni akar.

Ez a válasz jobban fájt, mint Teresa bármilyen sértése.

Szóval kamerákat szereltettem fel a saját házunkba.

Amit másnap láttam, végre felnyitotta a szemem.

Teresa délelőtt tizenegykor jött be. Főzött, söpört, majd egyenesen a szobánkba ment.

Fiókokat nyitott ki.

Megnézte a jegyzetfüzeteimet.

Banki dokumentumokat fényképezett.

Átkutatta a papírokat, amelyekben a megtakarításainkat tartottuk számon.

Egy héttel később megérkezett egy barátjával.

Miközben kávéztak, Teresa mondott valamit, amit azonnal elmentettem a számítógépemre.

– Azt hiszik, még mindig fizetem a kölcsönt.

A barátnője kinyitotta a szemét.

– Befejezted már?

– Nyolc hónappal ezelőtt.

Ürességet éreztem a gyomromban.